Archívum
A Trianon Múzeum eddig megjelent falinaptárai | 2008-10-20 16:35:13
Felejtés helyett | 2007-07-07 09:50:51 Felejtés helyett
Szemléletváltásra van szükség Trianon megítélésében
Trianonnal szembenézni ma annyit jelent, hogy szembenézünk önmagunkkal. A Trianon-probléma ma Magyarország mentális visszafoglalásának a problémája. Belső egyéni és közösségi kihívásokra adandó válaszok kidolgozásának a problémája. A régi kihívások módosultak, de ma is léteznek. Magyarország ma sem értelmezhető és elgondolható Kolozsvár nélkül, a Rákóczi hamvait rejtő kassai dóm nélkül, a székelyek nélkül –mondta a Demokratának Szabó Pál Csaba történész, a Trianon Múzeum igazgatója.
-Miként él ma a köztudatban Trianon? Egyáltalán, mit kell értenünk e földrajzi névvel összefoglalható történelmi kifejezésen?
Úgy látom, világos határponthoz érkeztünk a Trianon-recepció történetében. Először is le kell szögeznünk, hogy a Magyarországot szétfeszítő változás- és összefüggésrendszer nem nyolcvanhat éves. Trianon nem egyszerűen ezerkilencszázhúsz június negyedikét, az országcsonkító békediktátum napját jelenti. Deák Ferenc már az 1840-es évek elején hátborzongató pontossággal és bátorsággal tudta leírni és elemezni egy trianoni méretű nemzeti katasztrófa feltételrendszerének kialakulását és nyomasztó lehetőségét, a közép-európai térség népesedési, katonai és gazdasági viszonyainak megváltozásában, az európai diplomácia információhiányban, közömbösségben és ellenérdekeltségben rejlő hatalmas veszélyeit. Ez a látlelet legfőbb megállapításaiban tulajdonképpen napjainkig érvényes. 1920 óta három nemzedék nőtt föl és tűnt el a magyar világból. Háromnemzedéknyi távolságra vagyunk Magyarország szétdarabolásától. A nemzeti közösség számára a felejtést valaha szinte lehetetlenné tevő közvetlen és borzalmas evidenciákat z idő és a kor –bármily nehéz ezt kimondani- visszavonhatatlanul szétszedte és relativizálta. De sajnos nem ez a legfőbb baj. Azt gondolom, hogy az a nemzetpolitikai metodika, szemléletmód, eszközrendszer és céltételezés, amely körbefonja, értelmezi, konstituálja legnagyobb magyar nemzeti sorskérdésünket, mára szinte minden vonatkozásában elavult. Ha megfigyeli, napjainkban a Trianont közéleti inspirációval bemutató és elemző kulturális termékek és kezdeményezések többsége, a konvenciók és közhelyek, a jelszavak és képeslapok, a plakátok és a zene egy döntően háború előtti, másolati kultúra részét képezik.
-Fel lehet így dolgozni Trianont?
Semmiképpen sem. Sőt biztosan állítható, hogy változás nélkül ez a merev, korszerűtlen trianoni reprint-kultúra, kódolatlan, rövid távon és kikerülhetetlenül egy sajátos nemzeti rezervátum-létet fog létrehozni érdekes jelképekkel, szép, ismeretlen történetekkel, a hívők szektaszerűen működő kicsiny elkötelezett közösségével, egy közömbös, indolens, csodálkozó többséggel, valahol a képeslapgyűjtők és futballszurkolók között.
-Hogyan lehet ma őszintén és hitelesen, az említett reprint-kultúra nélkül szembenézni az országcsonkító békediktátummal?
Trianonnal szembenézni ma annyit jelent, hogy szembenézünk önmagunkkal. A Trianon-kérdés nem egyéb, mint Magyarország kérdés. A trianoni békediktátum nem kizárólag és főképpen külső tényezők, megtévesztések és a túlhatalom eredménye, hanem évszázados magyar mulasztások, felelőtlenségek és közösségi erőtlenedés tragikus végállapota. A diktátum aláírásával azonban a probléma nem szűnt meg, csak átalakult, szétterült, súlyosbodott. A Trianon-probléma ma Magyarország mentális visszafoglalásának a problémája. Belső egyéni és közösségi kihívásokra adandó válaszok kidolgozásának a problémája. A régi kihívások módosultak, de ma is léteznek. Magyarország ma sem értelmezhető és elgondolható Kolozsvár nélkül, a Rákóczi hamvait rejtő kassai dóm nélkül, a székelyek nélkül.
-Milyen választ adhatunk ma a Trianonnal jelölhető kérdéskörre?
A mai, Trianont értelmező és a Kárpát-medencei magyar szerepvállalásra vonatkozó nemzetpolitikai modellt, amely jellemzően szimbólumokra, történelemre, történelmi analógiákra és alapvetően érzelmi megokolásokra hivatkozik, és amely rendkívül hatékony volt a két világháború közötti időszakban, egy új szemléletmódnak kell fölváltani. Ebben a felfogásban a magyar nemzetpolitikának új, az utóbbi évtizedek változásait figyelembe vevő, a hatékony közösségi építkezést lehetővé tevő teoretikus mértékegységet, hatókört, történelmi léptéket szükséges szabni. Az új nemzetpolitikai mérték kibővített felelősségi körében egy Mezőtúron, vagy Székelyudvarhelyen, a magyarságot érintő bármely kérdésben alanyi jogon, intézményesítetten minden budapesti, torontói vagy beregszászi magyarnak –ha úgy tetszik, a nagyapák szándéka, a szépapák vére, az apák adófizetése alapján- a magyar történelmi folytonosság bázisán elvitathatatlan, egyeztetett és széles körben elismertetett hozzászólási és részvételi joga kell hogy legyen. Ennek az elméleti premisszának az elfogadásával és fokozatos gyakorlati bevezetésével elkezdődhet egy új modell fölépítése. Ezt a horizontális változást egy mélységi tematikai koncepcióváltással is szükséges kiegészíteni. A szimbólumokat és a történelmi hivatkozásokat fel kell frissíteni korszerű, a ma embere számára megfogható, átélhető, praktikus megfontolásokkal. Kárpát-medencei műemlékvédelemről, oktatási koncepcióról, tanulmányi kirándulásokról, közösségi házakról, térségfejlesztésről, levéltári kutatásokról, koncertekről, gazdasági tervekről, európai pályázatokról, megújult kulturális attitűdről, kulturális és gazdasági bővülésről szólhat az új regionális magyar szerepvállalás.
-Egységes magyar politikai artikulációra van tehát szükség. Ám megkerülhetetlen tényező a mindenkori budapesti kormány, amelynek támogatása nélkül meglehetősen nehéz nemcsak a modellváltás, de egyáltalán bármely modell képviselete.
A magyar politikában alapvető szemléletváltásra van szükség. A modern magyar politika és társadalom tulajdonképpen tartósan, minden fontos megnyilvánulásában egy jól felismerhető, jól leírható kétarcúságot mutat. Egyfelől a magyar társadalom politikai ösztönei –nyelvben, habitusban, képességben- eredendően szilárdak, erősek és realisták, másrészt –ezzel párhuzamosan- a saját érdekei felismerésében, azok közösségi egyeztetésében és érvényesítésében végletesen improduktív, valamint ezenkívül, ezt a valódi és botrányos közösségi térvesztést ellensúlyozandó, gyakran felelőtlenül, értelmetlenül és virtuálisan provokál. Ez a kettőség folyamatosan jellemzi az utóbbi kétszáz év magyar történelmét. A hatalmi jogosítványokkal való élni nem tudás, az érdekfelismerő szenzorok elsorvadása magyar politikai-történelmi evidencia. Ezzel az ellentétpárral mindenképp számolni kell. Ezért ma a szelíd, magyaros, de a határozott önfenntartás korszerű feltételeinek és motivációinak megteremtése az egyedüli kitörési pont. A magyar politika számára mindig is egy nagyon szűk ösvény kínálkozott. De mindig kínálkozott ösvény, amin járni lehetett, ha megvolt hozzá az akarat.
-Miként lehet ebből a helyzetből kilábalni?
Arra a csatatérre kell átvinnünk az erőinket, ahol a legjobbak vagyunk. A magyarság, a magyar politikum a legnagyobb történelmi teljesítményét mindig a megszállások, elnyomatások alatti önfenntartásban és organizációban érte el. A passzív rezisztenciából kiinduló, a méltánytalanságok és igazságtalanságok ellen lázadó politikai-társadalmi konstitúció megteremtésében a magyarság a régióban szinte versenytárs nélküli. „A tűrés is tevés” elvének a magyar társadalom mélyrétegeiben gyökeredző évezredes tapasztalata és túlélési modellje viszonylag kedvező feltételeket nyújt a globalizmus közepette is megvalósítható értékmentésre. Persze a passzív rezisztencia azért hozhatta meg az eredményeket, mert Magyarországon eddig mindig volt elég vidéki kúria, ahová vissza lehetett húzódni, léteztek a hagyomány védelmében élő gazdag közösségi hálózatok, a föld, az anyagi erő, az elszántság, az öntudat, a magyar csizma, a magyar ruha és az együttműködési képesség. A nemzetpolitikai modellváltás éppen erre irányul. Ha megteremtjük annak a feltételét, hogy a Kárpát-medence szembenézhessen a saját valódi előtörténetével, megérezhesse saját erejét és egyediségét, akkor a megújulás végrehajtható. Ha megfelelő eszközökkel pénzt, intézményeket, erőt tudunk e kezdeményezések köré csoportosítani, ha meg tudjuk újítani a nemzetpolitikai nyelvezetet, eszközrendszert, akkor létrejön szimbolikusan és valóságosan is a magyar kúriák és öntudatok hálózata, amely megvéd és megőriz. Ha ezt megtaláljuk, akkor elkerüljük a rezervátum-logikát, a defenzív logika túlsúlyba kerülését, s így okosan meg tudjuk erősíteni azokat a nézőpontokat, amelyekből adott helyzetben nagyobb léptékű kooperáció is lehetővé válik. Ha ez megvan, azt mondhatjuk, mint Deák Ferencék, a legnehezebb időkben: „mi várhatunk”, az idő ettől kezdve nekünk dolgozik.
-Ehhez azonban szükség van a kollektív emlékezet fölfrissítésére. Ennek egyik eszköze a várpalotai Trianon Múzeum. Milyen körülmények között működik az intézmény?
A Trianon Múzeum több szempontból is egyedülálló. Egyrészt példa nélküli –és egyébként kiválóan jelzi az előzőekben felvázolt modellváltás rettentő nehézségeit-, hogy a múzeum számára a jelenlegi kormányzat még egy forint támogatást sem tud biztosítani, a gyűjtemény kizárólag magánszemélyek segítségével létezik. Másfelől a múzeum létezésének legfőbb értelme és üzenete tulajdonképpen egy nemzetpolitikai modellváltás segítése. Egészlegesség, öntudat és kooperáció –ezt üzeni a Trianon Múzeum. Azt hiszem, egyértelműen kijelenthető, hogy jelenleg nemzeti kulturális szempontból két olyan fontos múzeuma van az országnak, amely nélkül a magyar politikai szocializáció kiegyensúlyozatlan marad: a Terror Háza és a Trianon Múzeum.
-Hivatalos állami emléknapja van a zsidóüldözésnek, valamint a kommunizmus áldozatainak, ám június negyedike még ma sem került be e napok sorába. Ön szerint hogyan lehetne ezen változtatni?
A magyar végérvényesen és csodálatosan tragikus közösség, ezzel végre meg kell barátkoznunk. Ez ellen nem küzdeni kell, bele kell bújni, bele kell nőni ebbe a fantasztikus, színes történelmi szerepbe, amely rendeltetett számunkra. A magyar a könnyein keresztül tud megújulni és felemelkedni. Legszebb, legsajátosabb ünnepeink tulajdonképpen gyásznapok. Június negyedikét a társadalomnak kell elfogadnia és használnia. Június negyedikén és október hatodikán megrendítően és elronthatatlanul magyarok vagyunk. Június negyedikének emléknappá tétele hivatalosan akkor következhet be, ha a nemzet fölismeri és meglátja ezeket a csak neki rendelt páratlan jelentéstartalmakat.
Ágoston Balázs, Demokrata X. évf.22. szám, 2006. június 1.
Őszi utazások | 2009-11-16 15:20:51Várpalota, a magyar múlt váraMagyarországi író-olvasó találkozóink egyik októberi szabad délelőttjére veszprémi vendéglátóim egy várpalotai kiruccanást javasoltak, pontosabban a Zichy-kastélyban a várpalotai Trianon Múzeumnak és a városnak is nevet adó Thury- (Újlaky) várnak a megtekintését.
Tisztelet a Kormányzónak | 2008-08-13 15:14:45 Tisztelet a Kormányzónak
Szabó Pál Csaba a Horthy Miklós érdemeiről
Horthy Miklós országlása a nemzeti önkifejezés lehetséges optimuma volt. Mint államfőnek a huszadik században nincs versenytársa - mondta a Demokratának Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója.
- Horthy Miklós körül a rendszerváltozás óta olvad a jég, ám az úgynevezett nemzeti oldal még mindig nem meri teljes mellszélességgel vállalni mindazt, amit ő és a nevével fémjelzett korszak jelent. Mi lehet ennek oka?
- Horthy történeti értékelésében alapvető probléma, hogy mindmáig döntően csupasz politikai értelmezések, ideologikus panelek látnak napvilágot személyével kapcsolatban. Pedig ahhoz, hogy a maga teljességében tudjunk beszélni a kormányzó életútjáról, először is meg kell érteni indíttatásait, számba kell venni a rendszer működésének belső mechanizmusát, határait, a gazdaság teljesítményét, a magyar társadalom korabeli állapotát és igényeit, a brutális nemzetközi kényszereket. Meggyőződésem, hogy Horthy Miklós személyes sorsa a XIX. századi vidéki magyar középosztályi létben, politikusi teljesítménye pedig az első világháborúval, a bolsevik hatalomátvétellel, az országvesztéssel történő sok tekintetben traumatikus szembesülésben nyerik el megfelelő értelmezésüket. Horthy szíve mélyén nem is politikusnak, hanem katonának, szeretett Magyarországáért egy XIX. századi becsületkódex alapján felelősséget vállaló parancsnoknak tekintette magát. Úgy hiszem ugyanis, Horthy a modern érdekpolitikát éppen úgy fundamentálisan és őszintén nem értette, mint nagy magyar politikus elődei Deák Ferenctől Tisza Istvánig. A Horthy-életmű tulajdonképpen másról sem szól, mint e virtuális becsületkódex különböző megnyilvánulásairól és transzformációiról. Horthy iratai között van egy befejezetlen, soha el nem küldött levél, amelyben Horthy, mivel mint írja, jelen helyzetben, hadsereg, nemzetközi támogatás híján a Felvidéken élő jogfosztott, elüldözött magyarokat és Magyarország becsületét másképp megvédeni nem tudja, párbajra hívja ki Csehszlovákia elnökét, Tomas Masarykot. Ez a levél, ez a szép-anakronisztikus lázadás mélységesen jellemző Horthy személyiségére, és egy kicsit beleláthatjuk a trianoni katasztrófa utáni magyar helyzetet is.
- Ami nem sok jóval kecsegtetett.
- Bizony nem. A trianoni békediktátummal gazdasági szövedékében, kulturális vérkeringésében, emberi kapcsolataiban szétszabdalt, természeti erőforrásai jelentős részétől, emlékeitől, közösségi öntudatától megfosztott országot kellett újra emelkedő pályára állítani. Mint mondtam, a korszak politikai értelmezései mögött homályban marad a Horthy-rendszer gazdasági teljesítménye és a pozitív irányú társadalmi változások sora. 1920-ban egy szétszakított, szegénységbe és reménytelenségbe taszított ország első embere lett Horthy. Kilenc évvel később, 1929-ben pedig a magyar ipari termelés már több mint tíz százalékkal meghaladta az utolsó békeév teljesítményét! Pedig többszöri próbálkozást követően csak az 1920-as évek derekán jutott az ország a nemzetközi pénzpiacon - mind a kamatokat, mind a törlesztés ütemezését illetően a lehető legrosszabb kondíciókkal - kölcsönhöz. Mindennek tetejébe a kölcsön felhasználásának felügyeletére népszövetségi biztost neveztek ki, aki saját hatáskörben módosíthatta a magyar állami költségvetést. Drámai terhet jelentett a háborús jóvátétel is, amelyet az első években nyersanyagban és mezőgazdasági terményekben, majd rendkívül magas fizetési kötelezettségben határoztak meg. Mégis sikerült eljutni oda, hogy a népszövetség több milliárd aranykoronás jóvátételi követelését idővel Magyarország összességében százmilliósra csökkentette, majd szerződés szerint évi tízmilliós törlesztést harcolt ki, végül a húszas évek végére bátorsággal, türelemmel, tárgyalásos úton, majd a teljesítés szakaszos megtagadásával a jóvátétel fizetésétől az ország teljes egészében mentesült. Felhívom a figyelmet arra, hogy a háború befejezése és az ország gazdasági struktúrájának szétroncsolása után még egy évtized sem telt el és a magyar állami költségvetés többlettel zárt.
- Csak nem arra céloz, hogy volt valaha is nemzeti érdekeket sikerrel érvényesítő gazdasági diplomácia Magyarországon?
- Úgy tűnik, így volt. 1918 után természetszerűleg önállóvá vált a magyar vám- és iparpolitika. A hazai iparvédelem a két világháború között rendkívül erőteljes volt, az ipari jellegű vámok 25-30 százalékkal meghaladták a háború előtti mértéket, s bizonyos ágazatokban, például a textiliparban a vámtarifa által biztosított védelem a korábbinak háromszorosa-négyszerese volt. 1924-26-ban nemzeti valutareformot hajtottak végre, az inflálódó koronát felváltotta a pengő. Egy koncepciózus nemzeti pénzügypolitika jegyében értékálló nemzeti fizetőeszközt teremtettek, s e folyamat közben úgy változtatták meg a magyar gazdaság belső arányait, hogy az átállás költségeit döntően a betéttulajdonosokra és a világháború hadiszállításain meggazdagodott spekulánsokra terhelték. Kitágították a társadalombiztosítottak körét, döntővé vált a nyolcórás munkaidő, s hatalmas költségvetési erőfeszítéssel létbiztonságot teremtettek az állami szolgálat körében, ha úgy tetszik, megvalósítottak egy köztisztviselői életpályamodellt. Birtokvédelmi, hitelvédelmi intézkedések sorozatát vezették be, bizonyos területeken az állam közvetlenül is megjelent, és kifejezetten, hangsúlyosan védte a kis egzisztenciákat.
- Ezek szerint az ilyesfajta gyakorlat mégsem piacellenes, atyáskodó, kádárista reflexekben gyökerező politika?
- A piac elvont fogalmának abszurd túlhatalma csupán néhány évtizedes jelenség a fejlett világban, elsősorban az Egyesült Államokban és Európában, a történeti állam ezzel szemben az emberiség egyik legnagyszerűbb, kipróbált, több ezer éves találmánya saját közössége védelmének biztosítására.
- A Horthy-rendszer fejére olvasott leggyakoribb vád a numerus clausus, amit Európa első zsidótörvényeként aposztrofálnak egyesek. Helytálló ez a minősítés?
- A numerus clausus nem holmi nulladik zsidótörvény volt, hanem az Európában speciális magyar kulturális viszonyok között a magyarországi nemzetiségek, vagy ahogy a törvény fogalmaz, "népfajok" arányosabb felsőoktatási, közvetett módon értelmiségi reprezentációját megcélzó törvényhozói kezdeményezés. A törvény abba a változásrendszerbe, tudatos társadalmi integrációs integrációs folyamatba illeszthető, amely több területen igyekezett az alsóbb néprétegek képzési és karrierlehetőségeit bővíteni. Ugyanezen sorba tartozik az úgynevezett házhelyakció, a vitézi telkek adományozása, vagy a Nagyatádi-féle földbirtok reform. A cél kimondva, jelszószerűen és ideológiává gyúrva is ugyanaz volt: a nemzetfenntartó, a magyar kultúrát újratermelő rétegek erősítése, helyzetbe hozása. Ma pozitív diszkriminációnak mondanánk. Minden olyan értelmezés, amely történelmi konnotációjából kiragadva igyekszik magyarázni a numerus clausust, torzít. Természetesen a törvény a magyarországi felsőoktatásban egyharmados reprezentáltsággal jelenlevő izraelita diákokat erőteljesebben érintette, de a törvény célkitűzéseit már az induláskor relativizálta, hogy például a vidéki felsőoktatási intézmények többsége egyszerűen nem hajtotta végre a törvényt.
- Újabb gyakori vád, hogy a Horthy-rendszer diktatórikus volt.
- Nem volt az, hiszen 1944-ig alkotmányos parlamentáris monarchia állott fönn, szabad választásokat tartottak, az országgyűlésben a szociáldemokraták is jelen voltak, az ország a német bevonulásig az európai háborús menekültek befogadóhelye volt. Az igaz, hogy a politikai berendezkedés jó néhány korporatív elemmel egészült ki. Az elméleti jogtörténészek számára talán hajmeresztő módon Magyarországon egészen a Horthy-korszak végéig az igazságszolgáltató és a végrehajtó hatalom szétválasztása a községek szintjén nem történt meg. Mi történt egy kis értékű lopás esetében egy átlagos magyar faluban? A községi bíró csendőrt hívott, nyomoztatott, majd a gyanúsítottat a hatályos jogszabályokra támaszkodva kihallgatta, a jegyző és az esküdtek bevonásával tárgyalást tartott, meghozta az ítéletet, majd saját hatáskörben gondoskodott ítélete végrehajtásáról. Ez teoretikus jogtörténeti szempontból botrány. Csakhogy mi meg tudjuk, hogy a speciális magyar falusi viszonyokat tekintve - és itt talán ma sem változott sok minden - az embereket a legfelsőbb bíróság jogegységi gyakorlata kevésbé érinti és érdekli. Ám az nagyon is érdekli őket, hogy megtalálják-e helyben, gyorsan a tyúktolvajt. A jogbiztonság alapvető kérdéséről van szó! Ha pedig a valóság azt erősítette, hogy ezt a jogelméleti inkoherenciát az emberek érdekében vállalni kell, akkor ezt a két világháború közötti jogalkalmazás típusosan felvállalta. Nem éteri magasságból, hanem a speciális magyar, csíkszerdai, kolozsvári, jászkunsági valóság alapján kell vizsgálni e rendszert, és ugyanez igaz valószínűleg Horthy egész működésére és megítélésére. Az adott feltételekkel, lehetőségekkel és kényszerekkel Horthy ez alatt a húszegynéhány év alatt úgy gazdálkodott, hogy Magyarország lakói többségének az érdekeit szolgálta. Politikus, parancsnok, országvezető - ebből a szempontból mindegy. Ebből a szempontból a kucsmás, kilencvenéves vargyasi székelyek a kocsma sarkában a cserépkályha mellől többet és magasabbról látnak, amikor a kormányzóról beszélve folyik a szemükből a könny. Ha az elmélet kitartóan ütközik a valósággal, akkor az elmélet visszavonulása csak idő kérdése.
- Erősen tartja magát közgondolkodásunkban az a nézet is, mely szerint hazának revíziós törekvései alapvetően helytelenek voltak, az elért sikerek Hitler alamizsnájának tekinthetők, s ezekért cserébe Magyarország bűnös csatlóssá lett. Igaz ez?
- A szovjet megszállást követően valóban kialakult egy olyan értelmezés, mely szerint a magyar revíziós törekvések csak haszon nélküli békétlenkedést jelentettek. Ezzel szemben kijelenthető, hogy a trianoni békediktátum elfogadhatatlansága tekintetében teljes politikai egység volt a Horthy-korszak Magyarországán. A parlamentben jelen lévő ellenzéki szociáldemokraták is e gondolat mögött álltak. Felelős magyar politikusnak Trianon után más lehetősége nem is lehetett. A békediktátum ugyanis nem egyszerűen igazságtalan, de ésszerűtlen, embertelen és a korabeli helyzetben gyakorlatilag fenntarthatatlan is volt. Közösségéért felelősséget viselő, épeszű magyar politikai vezető más választ nem adhatott, mint az akkori magyar politikai, kulturális elit. Erről nem is volt vita, és ezt visszamenőleg revideálni legalábbis butaság. Arról lehet vitatkozni, hogy a cél elérése érdekében alkalmazott eszközök, módszerek minden esetben a leghatékonyabbak voltak-e. A XIX. századi úri becsületkódexen alapuló kormányzói ideák kétségtelenül sok tekintetben inkompatibilisek voltak a nemzetközi érdekpolitika mellett. De a revíziós sikerek - a két bécsi döntést követően Felvidék és Észak-Erdély magyar területeinek visszatérése, Kárpátalja visszafoglalása és a Délvidék felszabadulása - nem alamizsna volt, hanem összeurópai felismerések és hatalmi döntések következménye. Ha lenne egy olyan csodálatos szerkezet, amelybe minden jelenidejű történeti tényezőt - lehetőségeket, sérelmeket, gazdasági teljesítményt, pénzügyi helyzetet, hadsereget, nemzetközi feltételrendszert, közösségi reagálóképességet - betáplálva hozzájuthatnánk egy politikai közösség matematikai cselekvési és mozgásteréhez, akkor határozottan állíthatnánk, hogy a két világháború között Európában Magyarország, a magyar politikai elit szembesült a legnagyobb, gyakran feloldhatatlan, már-már sorszerű kihívásokkal. Ebben a helyzetben a magyar politika kétségtelen eseti mulasztásaival, szinte hagyományosan naiv politikai helyzetértelmezéseivel együtt érdemlegesen, nagyságrendileg jobb pozíciókat sem társadalmi, sem nemzetpolitikai vonatkozásban nem érhetett el. Horthy Miklósnak mint államfőnek a nemzeti közösség lehetőségei és az elért eredmények dimenziójában a huszadik században nincs versenytársa.
Ágoston Balázs
Forrás: Magyar Demokrata 2008/6. szám
Brutális jelképgyalázás Várpalotán | 2007-07-07 10:01:30 Brutális jelképgyalázás Várpalotán – tervszerű rombolás- Vasfűrésszel vágtak el egy zászlótartó rudat, megrongálták Csík Ferenc emléktábláját, ledöntöttek egy fakeresztet
Két héttel ezelőtt vélhetőleg egy éjszaka alatt tettek tönkre, gyaláztak meg nemzeti és vallási jelképeket Várpalotán. A rendőrség szerint sem vallási, sem nemzeti jelkép meggyalázásáról nem lehet beszélni. Jelenleg a szakértői véleményekre várnak, hogy egyáltalán rongálás történt-e, vagy a kárt más behatások okozták.
Június 17-ről 18-ra virradó éjszaka vasfűrésszel vágták el a várpalotai Thury-vár előtt álló, hatméteres, nemzetiszínű szalaggal körbetekert zászlótartó rudat, majd kidöntötték. Megrongálták Csík Ferenc olimpiai bajnok emléktábláját: az úszó 1936-ban Berlinben szerzett dicsőséget Magyarországnak. A Trianon Múzeum kertjében álló, a nemzet szétszaggatásának 85. évfordulóján felállított, nagy fakeresztet fűrészelték el és döntötték a porba ismeretlen tettesek – mondta Németh Árpád (Fidesz) polgármester.
– Ha a megsemmisítésre, meggyalázásra kiszemelt célpontokat nézzük, elenyésző a valószínűsége, hogy egyszerű garázdaság történt, alapos a gyanúm, hogy politikai indíttatású akciókról van szó – összegezte véleményét a történtekről a polgármester. Mint ismeretes, az egykori bányászváros a rendszerváltozás óta bevehetetlen szocialista fellegvárnak számított. A tavalyi önkormányzati választásokon azonban fordult a kocka, a Fidesz nyert. Az új vezetés színrelépése után pedig elkezdtek „kipotyogni a csontvázak a szekrényekből”, mint lapunk is tudósított róla, százmilliós visszaélések ügyében folynak vizsgálatok. Ahogy a polgármester fogalmaz, talán ez is az egyik oka lehet, hogy magasra csapnak az indulatok.
Németh Árpád az előzményeket felelevenítve elmondta azt is: a városközpontban ma is létezik az az ötágú csillagos emléktábla, amelyen olvasható: 1945 áprilisában ott alakult meg a Magyar Kommunista Párt várpalotai szervezete. A választások előtt a helyi ’56-osok azt kérték tőle, tüntesse el az önkényuralmi jelképeket.
– Október 23. közeledtével mi ezt az emléktáblát nem összetörtük, leszereltük, hanem letakartuk. Ez történt március 15. előtt is. Mindkét esetben valakik leszaggatták a takaró anyagokat, most pedig kidöntötték a trianoni keresztet, a zászlórudat, ami előtt esküt tettünk, és megrongálták az olimpiai bajnok emléktábláját, aki itt, Várpalotán készült fel a hazájának dicsőséget hozó versenyre. Az emléktáblát 2005-ben a Fidesz, valamint a városszépítő és városvédő egyesület, a Várpalotai Olimpiai Baráti Kör és a Várpalotai Bányász Sportkör állította politikai hovatartozásra való tekintet nélküli összefogással – derült ki szavaiból.
Szabó Pál Csaba, a Trianon Múzeum igazgatója elmondta: az országcsonkítás 85. évfordulójára a múzeum előkertjében felállított, nagyméretű fakeresztet a garázdák félig fűrészelték el, azután lerúgták. Ahogy fogalmazott, Várpalotán azon az éjszakán tervszerű, tudatos, koncepciózus rombolás történt: ugyanis a véletlenek ilyen láncolata nehezen elképzelhető.
– A keresztet mindenképpen viszszaállítjuk, de úgy, hogy ennek a lelkiismeretlen, primitív cselekedetnek nyoma maradjon, okulásul – tette hozzá.
A múzeum és az önkormányzat is feljelentést tett: az önkormányzat rongálás, a múzeum a rongálás mellett vallási jelkép meggyalázása miatt.
Dániel-Tóth Zoltán, a Veszprém Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője lapunkat úgy tájékoztatta: a rendőrség rongálás gyanújával folytat nyomozást. Egyelőre a szakértői véleményre várnak, hogy rongálás történt-e, vagy egyéb körülmények okozták a kárt. A nemzeti jelkép meggyalázásának gyanúja az eddigiek alapján nem is merült fel, mivel ennek a tényállásnak mások a kritériumai: a zászlótartó rúd ugyanis – hiába nemzetiszínű – nem tartozik a jelképeink közé. Az viszont csak az elkövetők kézre kerítése után deríthető ki, hogy a nemzeti színek szolgáltak-e indítékul. Elmondása szerint a büntető törvénykönyv nem tartalmaz vallási jelkép meggyalázására vonatkozó paragrafust, a keresztdöntés is rongálásnak minősül, amelynek büntetési tételét esetleg súlyosbíthatja, ha bebizonyosodik: vallásgyalázó céllal történt – közölte a szóvivő.
Eszerint a Tempfli József nagyváradi püspök és Nagy Károly várpalotai kanonok által megáldott trianoni emlékkereszt kidöntése büntetőjogilag ugyanolyan megítélés alá esik, mintha egy szétrúgott utcai padról vagy kukáról lenne szó. Nagy Károly atya ennek kapcsán elmondta: szívfájdító és megdöbbentő számára mindaz, ami történt. Felhívta a figyelmet arra is: Várpalota mindig is elkötelezett szocialista város volt, ennek ellenére a legsötétebb időkben sem történtek hasonló, vallás- és nemzetgyalázó atrocitások. Ő bízik benne, hogy ez a destruktív tendencia nem folytatódik.
Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy a rongálókat kézre kerítsék, és büntetésük kifejezze azt, hogy az ilyesfajta cselekedeteket a társadalom nem tolerálja. Ettől azonban pillanatnyilag elég messze vagyunk még: ahogy a rendőrség szóvivője elmondta, a rongálás tényét alátámasztó szakértői jelentésekre a leterheltségük miatt akár még hónapokat is lehet várni. Ettől függetlenül azért folyik a nyomozás – nyomatékosította.
Szarka Ágota, Magyar Nemzet -2007-07-06-
Várkapitány, Makovecz-tervekkel | 2007-07-07 08:48:30 Várkapitány, Makovecz-tervekkel
Nemzeti emlékhellyé válhat a letarolt polgár- és parasztházak helyére húzott blokképületekkel telezsúfolt Várpalota szíve, belvárosa.
Kétszázmilliót fordíthattak a várpalotaiak a Széchenyi-tervnek köszönhetően a Mátyás király látta palota (valamint a tető és két bástyatorony) megújítására. A korábban –nyilván nem ok nélkül- jellegzetes szocialista városnak tartott Várpalotán 2004-ben megnyílt a Trianon Múzeum, amely hazánk 1920-as földarabolásának előzményeit és következményeit tárja a látogatók elé látványos módon, írásos, képes és hangzó emlékanyag segítségével. A minapi önkormányzati választáson a tíz körzet mindegyikében a polgári oldal nyert, a képviselő-testület és a polgármester a vár előtti téren ’48-as ágyúk össztüze, harangzúgás, ötezer ember éljenzése közepette tett esküt, hogy csak és kizárólag a város érdekeit fogja szolgálni.
A Trianonban földarabolt ország és nemzet egységét, küszködését és élni akarását bátran fölmutató trianoni emlékgyűjtemény és emlékhely létrehozója, Szabó Pál Csaba Várpalota új vezetésével arra készül, hogy uniós pályázaton elnyerhető pénzből (másfél-kétmilliárd forintból) a nemzeti szellemű magyar építőművészet egyik legnagyobb alakja, Makovecz Imre segítségével új városközpontot hozzon létre a vár körül. Hogy milyennek képzeli el a várkapitány (a város művelődési intézményeit, köztük a műemlék várat működtető közhasznú társaság ügyvezetője) a következő években a várat, részletesen elmondja. A földszinti ódon (egyedülálló középkori falfestményekkel ékes) 14. századi palota termeiben hamarosan megnyílnak a kiállítások: a Kárpát-medence Mátyás korabeli várépítészetét bemutató anyag (nyártól látható), királyaink életnagyságú, korabeli viseletben pompázó alakjait fölvonultató panoptikum (januárban kerül ide Tihanyból), Somogyi Győző ólomkatonákból összeálló fekete serege (elkészülte után mutatják be a palotai Thury-várban).
„Úgy rendezzük be a várat, hogy a vármúzeum látogatója találkozzon a magyarság legfőbb tartópilléreivel, és mire fölér a tornyokba, tudja meg, milyen nagyszerű dolog magyarnak lenni.”
A négy toronyból kettő újjáépült, a két északi fölújítása a nagyszabású tervek része. A belvárost lezárnák, csak gyalogosan lehetne használni a vár környékét, a városháza ideköltözne, megújulna a vár melletti üzletsor, vízzel töltenék meg a várárok természetes medrét, a partjáról kocsikázásra vinnék a vendégeket a közeli Bakony-erdőben rejtező középkori romvárhoz, Pusztapalotához (ahová egykor a hagyomány szerint alagút vezetett). A jelenleg képtárként szolgáló zsinagóga a valaha a városban is nagy szerepet betöltő zsidó magyarságnak, a nemzeti érzelmű zsidó polgárságnak állítana méltó emléket az állandó művelődéstörténeti kiállítás. Szeretnének a gyökerekhez visszamenni –magyarázza a kapitány.
A vár mögötti hatalmas tér szerepe is megváltozna (díszkert, szoborkert, tó, híd kap itt helyet), a várárokban szabadtéri színpadot alakítanának ki. A várudvaron vendéglő fogadja majd a történelmi haza ételkülönlegességeire vágyókat, kizárólag magyar filmeket vetítő mozi kap itt helyet. A zsinagóga otthont adhatna a létrehozandó Kárpát-medencei emberjogi alapítványnak. Usztics Mátyás vezetésével a Kárpát-medence színtársulatainak, illetve a határon túliaknak a befogadó színháza szeretne lenni Várpalota, más szerepkörrel, mint amelyet Kisvárda betölt.
Terveik között szerepel Inotán „a magyar szocializmus 1960 mintájú múzeumának és rémkertjé”-nek létrehozása is, amely a mai palotaiak fölszabadultságát, az újrakezdés vágyát bizonyítja.
Hogy nemcsak terveznek, tesznek is álmaik megvalósításáért a palotaiak, bizonyítja néhány rendezvényük: a várpadláson az idei Szent Iván-nap éjjelén helyi műkedvelők Shakespeare-drámáját adják elő, a trianoni emléknapon országra szóló gyászünnepséget rendeznek a várban és a környékén, Kárpát-medencei összcigány találkozónak adnak otthont az együttműködés jegyében, a történelmi Magyarország legerősebb emberét kiválasztó Toldi Miklós Kupa várja nyáron az erős embereket, augusztusban Mátyás, az igazságos címmel háromnapos nyári játékokat szerveznek, szeptemberben magyar-zsidó fesztivál helyszíne lesz a palotai vár. A minapi hun napokon az Árpádok korába röpítették vissza az érdeklődőket. Talán hogy bizonyítsák: nagyon jól megfér egymás mellett, egymást erősítve a magyar, hun, a zsidó és a cigány hagyomány.
A múzeumalapítóból lett várkapitány –aki mellesleg a szegedi Tudományegyetem történésztanára- Kárpátia Könyvek címmel könyvsorozatot indított. Az első kötet Városok és várostérképek a történelmi Magyarországon az 1900-as évek elején címmel már megjelent, kiadás előtt áll a Hatvanhárom vármegye című képes kalauz, A magyar turistaság hőskora, valamint a Szőlőhegyek, présházak, régi szüretek. A tervezettek között van Selmecbánya, Az Alföld királynői (Szeged és Szabadka), A magyar Fiume, a Hely és szellem, A magyar Svájc (Szepesség). Már a címmel jelezve, hogy a magyar világ szerelmesei a szerzők –és nyilván majd azoknak lesz érdemes kézbe venniük, akiknek mindenük e változatos honi világ.
Ahogy elnézi az ember a néhány év alatt hatalmas változáson átmenő palotai várat, az Ybl tervezte Zichy-kastélyban berendezett Trianon Múzeumot, a csoda fele már megvan. Ha a többi elképzelés is valóra válik, valóban nemzeti emlékhellyé válhat a letarolt polgár- ás parasztházak helyére húzott blokképületekkel telezsúfolt Várpalota szíve, belvárosa. Nem csak a palotaiak örömére.
„Itt, vagy sehol” –hangzik a várbeliek egyik jelszava. Nem akármilyen (a magunkfajta ember szívét megdobogtató) jelige.
/Sarusi Mihály, Magyar Hírlap 2007. június 2.
Hajfonat - Szabó Pál Csaba a régi udvarházakról , a gyáván kezelt nemzeti tragédiákról és a szomszéd sorsáról | 2006-12-22 11:53:26 Hajfonat - Szabó Pál Csaba a régi udvarházakról , a gyáván kezelt nemzeti tragédiákról és a szomszéd sorsáról
Szegeden az egyetemi óráin zsúfolásig megtelik a terem. Várpalotán a Trianon Múzeum, amelyet igazgat, szintén tömve látogatókkal. Szabó Pál Csaba sikerének titka, hogy önmaga tudott maradni.
(Magyar Nemzet – Konkoly Edit)
Érdekli ma a fiatalokat a történelem? Milyen mostanában magyar történelmet tanítani az egyetemen?
– A közkeletû vélekedéssel szemben úgy látom, hogy az egyetemi szférában ma ugyanannyi tehetséges, érzékeny, nagyra hivatott diák jelenik meg, mint korábban. Tizenöt évvel ezelõtt a felsõoktatásban érdekelt korosztálynak csupán tíz százaléka jutott be az egyetemekre, ma ez a szám ötven százalék körüli. Bizonyos képességek, érdeklõdések, motivációk meggyengültek vagy visszaszorultak, másrészt azonban merõben új, pozitív közösségi minták, érzékenységek, képességek születtek meg. A hallgatóknak ma is hiteles, vonzó, testreszabott célrendszer kell, adekvát eszközökkel. Ha mindezt megkapják, ezzel a nemzedékkel csodát lehet mûvelni. A felsõoktatás jelenlegi helyzetében azonban erre alig vannak eszközeink. Persze igyekszünk. Éppen a napokban indítottunk be egy Kárpát-medencei kutatási programot, amelynek keretében a bölcsészhallgatók a gyakorlatban próbálhatják ki elméleti tudásukat. Az egyik legnagyobb baj ugyanis az, hogy az iskolai tudásnak, meghökkentõ módon, mára alig maradt kapcsolata a valós élettel.
– Beszélne errõl a programról bõvebben is?
– Szeretnénk elérni, hogy a hagyományos tudományos diszciplínák új fénytörésben, megfiatalodva, az egyetemi kutatószobákból alig látható lehetõségeket felkínálva jelenhessenek meg a hallgatók számára. Így új egységbe szervezõdhet a mûemlékvédelem, mûvelõdéstörténet, néprajz, történelem, földrajz, környezetvédelem, térségfejlesztés. Marosillyén, Böjte Csaba dévai ferences szerzetessel összefogva, Bethlen Gábor-emlékházat tervezünk kialakítani állandó történeti kiállítással, kávézóval és szálláslehetõséggel. Késõbb erre alapozva komplex erdélyi kulturális körút programját állítjuk össze. Az erdélyi körút állomáshelyein rendhagyó iskolai órák megtartására nyílna lehetõség. Abrudbányán például a környezetvédelem, Nagyszalontán az irodalom, Marosillyén a történelem, Déván az egyháztörténet, Tordán a magyar hadtörténet lehetne a központi téma. És nemcsak a magyarországi egyetemisták és középiskolások, de már az általános iskolások tanterveibe is be lehetne illeszteni ezeket az ajánlatokat. Ugyanilyen kultuszhelyet igyekszünk kialakítani a Csíki-havasokban az Úz folyó völgyében. A régi Magyarország határvédelmének stratégiailag egyik legfontosabb helyén mind az elsõ, mind a második világháborúban rendkívül súlyos harcok folytak. A környezõ hegyek ma is rengeteg hazáját védõ, végsõkig kitartó magyar katona földi maradványát rejtik. A völgy utolsó magyarok lakta helye, Úzvölgye akkoriban még virágzó település volt fûrészüzemmel, kisvasúttal, iskolával. Most három romos házikóban öt ember lakik. Az öt utolsó magyar. Nos, ide, az Úz völgyébe történelmi ifjúsági hadijátéktúrát tervezünk. A levegõben szinte vibrál a magyar történelem. Ezen a helyen észrevétlenül lehet egyszerre játszani, fegyelmet, természetvédelmet tanulni és közösségi öntudatban megerõsödni. Ma az életünkbõl ugyanis talán leginkább az állandó helyek hiányoznak.
– Ezt hogy érti?
– Történetfilozófiai értelemben. 1880-ban hazánk lakosságának 74 százaléka ugyanazon a helyen lakott, ahol megszületett, majd ugyanazon a településen találta meg végsõ nyughelyét. Az ember a történelem folytonosságába és kiszámíthatóságába született bele. Napjainkra ez a biztonság a töredékére csökkent. A kommunista iparosítás és az osztályellenség megsemmisítésének évtizedeiben Magyarország lakosságának nagyobbik részét – temetõik, emlékeik és öntudatuk hátrahagyására kényszerítve – kiforgatták eredeti közegébõl. Tragikusan meggyengültek azok a kapcsok, amelyek a magyarokat egymással és a közös múlttal összekötötték. Kárpát-medencei kutatási programunk éppen ezért a gyógyítást és a visszaépítést tûzte ki célul. Ha ugyanis nincs közelünkben a Biblia, amelyet még a dédapa forgatott, ha rossz napokon nem tudunk kimenni a szeretteinkhez a temetõbe, gyakorlatilag mindent meg tudnak velünk tenni. Ha nincs kapaszkodó, egyik napról a másikra összetörhetnek, megalázhatnak, öszszeveszíthetnek bennünket. Gyulai Pál írja az Egy udvarház utolsó gazdája címû szép regényében, hogy a nemesember kúriája szent. Beeshet az esõ, szabadon járhat a szél, becsaphat a villám, de idegen ember, még a király is csak vendégként jöhet be. Igaz, ha behívtam, szívesen látom, vendégnek tekintem, sõt, mondja Gyulai, védelmében meghalni is kész vagyok. Száz évvel ezelõtt a helyek még kitüntetett figyelmet élveztek. Akinek helye van, annak a világ lemérhetõvé válik, az ilyen ember képes magát közösséghez és igazsághoz mérni. Aki megtalálta a helyét, abban természetszerûen születik meg az ítélõerõ, és megtalálja saját barátait, igazságait és feladatait.
– Ha viszont a televíziót bekapcsoljuk – akár egy kúriában is –, a védelem és az intimitás azonnal megszûnik.
– Sem ideologizálni, sem agitálni nem szükséges. A magyar nemzet páratlan adottságokkal rendelkezik. Nekünk csupán az akadályokat és a görcsöket kell csökkenteni. A hõseink, a verseink, az udvarházaink, a kutyáink, a boraink, a városaink, a saját megtalált ritmusunk majd elvégzi a többit.
– Van mibõl terveket kovácsolni? Úgy tudom, az egyedülálló Trianon Múzeum is vegetál.
– Hát pénzügyileg valóban. Ahogy egyébként a magyar kormányzat a múzeumhoz és egyáltalán Trianon kérdésköréhez viszonyul, az valóban botrányos. Olyan nemzeti kulturális közösség ugyanis Európában sem keleten, sem nyugaton nincsen, amely kétséget kizáróan legnagyobb nemzeti tragédiáját ilyen pökhendi közömbösséggel és önmegsemmisítõ gyávasággal kezelné. Amikor 1919. október 26–27-én, két teljes napon keresztül, Pozsonyban kalapáccsal módszeresen szétverték Fadrusz János fehér márványból készült monumentális Mária Terézia-szobrát – ugyanúgy, ahogy ezekben az években hasonló módon megsemmisítettek több mint 200 magyar köztéri mûemléket a Kárpát-medencében –, a csehszlovák rendõrök éberségét kijátszva egy magyar kisfiú a királynõ hajfonatából megmentett egy darabkát. A családban ezt a hajfonatot rejtegették, simogatták. Ez adott erõt nekik évtizedeken keresztül, s most ezt a relikviát a hajdani kisfiú, ma már hófehér hajú férfi elhozta a Trianon Múzeum számára. Mit mondjak ennek a nagyszerû embernek, miért nem tudok kitüntetést, elismerést, nyilvánosságot adni, vagy gyûjtést szervezni a szobor további darabjaiért? Bármilyen fájdalmas kimondani, Magyarország adófizetõi jelenleg nem tudnak úgy rendelkezni, hogy emlékezetüket méltó körülmények között megerõsítsék, hogy fájdalmukat, könnyeiket, hõseiket csendben, áhítattal, nekik tetszõ módon tisztelhessék. Franciaországban, Görögországban vagy Lengyelországban ez elképzelhetetlen. A mai magyar kultúrpolitika szerepvállalása inkább a csehszlovák rendõrhöz közelít, aki parancsra, nem létezõ kényszerekre hivatkozva és agresszív tudatlanságból akadályozza a mentést. A Trianon Múzeumban minden tizedik látogató zokog. Nagyon sok embernek ez az egyetlen apró, fájdalmas elégtétele évtizedek óta. A jelenlegi magyar kultúratámogatás róluk mondja ki kegyetlen ítéletét.
– Hogy viszonyulnak az egyetemen a mai fiatalok Trianonhoz?
– Néhányan tartózkodással gondolnak rá, mások abszolút nem ismerik a kérdéskört. Pedig ha valaki a saját múltjától fél, letakarja, kivakarja azt, a lehetõ legrosszabbat teszi magával. A legfontosabb megállni, birtokba venni a múltat, egyaránt szembenézni az örömmel és a fájdalommal. Minden egészséges közösség ezt teszi. Hogy a fiatalok egy részénél ez a szembenézés elkezdõdhessen, ahhoz olyan partizánakciók, mint a Trianon Múzeum, nem elegendõk. Ezt a magyar nemzeti kormányzatnak koncepciózusan kell vállalnia. A magyar emberekben jelenleg rejlõ képességeket valamilyen módon aktivizálni és kanalizálni kell. Németh László egy Arany László-tanulmányában írja, hogy mi magyarok vagyunk a legjobb példái annak, hogy a képességek megléte és a történelmi sikeresség nem feltételezik egymást. Ahhoz, hogy a magyar nemzetben lévõ képességek teret nyerhessenek, megfelelõ szerepet, történelmi pályákat kell biztosítani.
– Mit ért nemzeti kormányon?
– Ha az 1998–2002-es kormányzati ciklus végsõ eredményének azt tekintjük, hogy újra képes volt természetessé tenni, a helyére emelni néhány polgári értéket, mint a tanulás, a teljesítmény, a család, úgy 2006-tól a következõ kormánynak nemzeti kormányként kell megalakulnia, s természetessé és valóságosan hatóvá tennie a szolidaritás, a nemzeti integráció, a hagyomány és a közösségi öntudat kifejezéseket, gazdasági és társadalmi téren egyaránt. Ha az emberek kezdik látni és érezni az azonosságokat a szomszéd sorsa, az Úz-völgyi magyarok és a saját életük között, akkor nem lesz terepe sem az egymásra uszításunknak, sem pedig az uszítóknak. Úgy látom, hogy hosszú évtizedek óta Magyarország szemüveg nélkül hunyorog és vakoskodik. Talán most érett meg az idõ arra, hogy felvegyük a szemüveget. Ha az ország meglátja, honnan jött, milyen tehetségek, milyen lehetõségek szunnyadnak benne, akkor új idõszámítás kezdõdhet.
– Errõl is szólnak azok a kiadványok, amelyeket az önök kiadója jegyez...
– Igen, a Magyar Egyetemi Kiadó elkötelezetten az elõbb felvázolt nemzeti kultúrát szolgálja és támogatja. Nemrég jelent meg Öröm és mámor címmel az elszakított magyar területek 1938–1941 közötti visszacsatolását ábrázoló, a legszebb képeket és megrendítõ szövegeket tartalmazó falinaptárunk, valamint Szörényi Levente De ki adja vissza a hitünket?! címû fantasztikus könyve. Mi jelentetjük meg napokon belül a Fidesz hõskorát eddig legteljesebben és legrészletesebben bemutató Nagy Fidesz-könyvet is Bayer Zsolt szerkesztésében. Külön büszkék vagyunk a Kárpátia Könyvek sorozat megindítására, amely 28 kötetben a magyar borkultúrától a kárpáti turistaságon át Fiuméig mutatja be a régi Kárpát-medence egyetemes kulturális kincseit.
– Régebben kedves írója volt Hamvas Béla is...
– A Trianon Múzeum jelmondata ma is egy Hamvas-mondat: "Semmi lázadás, de semmit sem engedni." Nagyon sokan, barátaim és a múzeum látogatói is azt mondják, hogy milyen jelszó ez, igenis lázadni kell és küzdeni, mert hisz mekkora igazságtalanságok, méltánytalanságok történtek és történnek velünk, magyarokkal. Ezzel szemben én azt hiszem, hogy a hamvasi gondolat kielégítõen megfogalmazza, kijelöli a jelenkori magyar feladat és munka egyetlen lehetséges útvonalát. A belsõ utak irányát. Birtokba venni, növekedni, magunkhoz térni. A többi jön magától.
*************************
Szabó Pál Csaba 1964-ben született Várpalotán. Nõs, négy gyermeke van. 1989-ben szerzett bölcsészdiplomát, ettõl az évtõl a Szegedi Tudományegyetem történésze. Fõ kutatási területe a XIX–XX. Századi Magyarország politika- és közigazgatástörténete, a magyar vármegyerendszer mûködése, a Kárpát-medence történeti régiói. 2000-ben a Szindbád közhasznú társaság ügyvezetõje. Az elsõ Hamvas Béla-borfesztivál megindítója, az egyetlen, kizárólag magyar filmeket játszó szabadtéri filmszínház alapítója, majd a Thury-vár Széchenyi-terves felújítási és idegenforgalmi koncepciójának kidolgozója. 2001-ben kezdeményezõje a Trianon Múzeum megalapításának, majd a múzeumot fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke. 2005-tõl a Magyar Egyetemi Kiadó szakmai igazgatója.
Megjelent: Magyar Nemzet- 2006. március 11. szombat.
Lord Rothermere: Igazságot Magyarországnak! | 2006-12-22 11:53:22 A következőkben Lord Rothermere-nek a magyar revíziós politikára jelentős hatást gyakorló cikkét közöljük teljes terjedelmében. A cikk címe: Hungary’s place in the Sun. Safety for Central Europe (Magyarország helye a Nap alatt. Biztonságot Közép-Európának!). Az angol sajtómágnás Közép- és Kelet-Európa államközi feszültségeiről, a trianoni békeszerződés elhibázottságáról és a magyar határok revíziójának szükségességéről fejti ki nézeteit. A lord cikkét egyes magyarországi politikai körök, s különösen a magyar közvélemény hajlamos volt sokkal többnek tekinteni, mint egyszerű magánvéleményt.
Az Osztrák–Magyar Monarchiát felosztó békeszerződések nyomán elégedetlen nemzeti kisebbségek jöttek létre Közép-Európa féltucat országában. A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, melyet Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. Olyan mély elégedetlenséget váltott ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák jóvátételének szükségességét.Az új közép-európai államok jelenlegi határai önkényesek és gazdaságtalanok. De van egy ennél súlyosabb vonzatuk is: igazságtalan voltuk folyamatos veszélyt jelent Európa békéjére.
Nekünk itt, Angliában annyi komoly problémával kell szembenéznünk, hogy hajlamosak vagyunk ezeket a félig elfelejtett békeszerződéseket véglegesen elrendezett dolgoknak tekinteni és figyelmen kívül hagyni. De aki ismeri Közép-Kelet-Európa viszonyait, nem helyezkedhet erre a kényelmes álláspontra. A kéz, amely a jelenlegi politikai helyzetet kialakította ezen a területen, egy eljövendő háború magvait hintette el.A békemegállapodás ingatag voltára utal az a tény is, miszerint három közép- és kelet-európai ország: Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia azonnal fontosnak érezte, hogy katonai szövetséget kössön Franciaország támogatásával a szerződések, különösen a Magyarországgal kötött trianoni szerződés érvényben tartása érdekében, amely nyilvánvaló tévedéseket és igazságtalanságokat tartalmaz.
Ez a kisantant néven ismert szövetség ma is fennáll, bár a múlt hónapban megtartott éves konferenciáján a három állam magatartása Magyarországgal szemben sokkal kevésbé volt agresszív, mint az elmúlt években. Ez a fejlõdés kétségtelenül annak köszönhető, hogy bár Magyarország állandóan tiltakozik a békeszerződés igazságtalan volta miatt, híven teljesíti annak feltételeit.A kisantant tehát gyorsan veszít nemzetközi értékéből. Az ilyenfajta szövetségek maguk is veszélyeztethetik a világbékét, ha tovább maradnak fenn, mint ameddig szükség van rájuk. Ebben a hónapban lesz hét éve, hogy aláírták a trianoni szerződést, és azok, akik legjobban ismerik Közép-Európát, kezdik felvetni, hogy nem lenne-e bölcs dolog átfogalmazni a szerződés néhány nyilvánvalóan hibás pontját a ma meglévő nyugodtabb légkörben.Egy ilyen lépés elsõ eredményeit maguk a kisantant országok élvezhetnék. Románia például halálos viszályt örökölt Oroszországgal Besszarábia annexiója miatt. Ha bolsevista marad Oroszország, ha nem, Románia mindig számíthat arra, hogy egyszer fegyverrel kell majd megvédenie újonnan megszerzett gazdag határ menti tartományát. Egy ilyen hadjáratban csak akkor számíthat sikerre, ha nyugati szomszédja megbízható, baráti ország.
A mai körülmények között viszont ez sohasem következhet be, mivel Erdély Romániához csatolása román fennhatóság alá hajtott egy és háromnegyed millió magyart. Ezek többsége annyira keveredett a zömmel román és szász lakossággal, hogy Magyarország beletörődött az elvesztésükbe. De közvetlenül a magyar határ mentén van két olyan összefüggő magyarlakta terület, ahol 600 ezren élnek. Ezt a térséget főleg a stratégiai fontosságú vasútvonal szempontjai miatt adták Romániának. Nem szabad azonban megengedni, hogy ilyen jelentéktelen dolgok állandósítsák a háborús veszélyt Közép-Európában. Hasonlóképpen egy szép napon Csehszlovákia – ahová több mint 1 millió magyart csatoltak – is vitába keveredhet Németországgal a hárommillió osztrák-német miatt, akik északi határain belülre kerültek, és akkor előnyös lenne számára, ha megszabadult volna a déli határaival kapcsolatos problémáktól.
A határ ésszerű kiigazításán alapuló barátság Magyarországgal ráadásul lépést jelentene a vámunió felé is, ami mindkét ország számára nagy haszonnal járna. Magyarország harmadik, déli szomszédja, Jugoszlávia a békeszerződés eredményeként 400 000 magyart vett át. Legtöbbjük a volt Horvátország egyik sarkában él a Dráva és a Duna által határolt háromszögben. Velük keveredve él ott még 300 000 német, aki minden bizonnyal szívesebben venné, ha újra magyar fennhatóság alá tartozna. Jugoszlávia számára – amelynek jelenlegi külső és belső helyzete kritikusabb bármely más európai országénál, Oroszországot kivéve – előnyt jelentene, ha megszabadulna ettől az elégedetlen nemzeti kisebbségtől északi határai mentén. Az új, a maitól csak kissé eltérő határt úgy lehetne meghúzni, hogy a változás nem érintené a volt osztrák–magyar tartomány, Horvátország határát, amely a délszláv királyság létrejöttekor csatlakozott Szerbiához.Ilyen, viszonylag kis változtatásokkal újra lehetne egyesíteni az anyaországgal kétmillió magyart abból a hárommillióból, akiket a trianoni béke idegen fennhatóság alá helyezett. A súrlódásokat úgy váltaná fel egy megkönnyebbült viszony, hogy a békemegállapodás fő vonalai érintetlenek maradnának, és nem változnának jelentősen Közép-Európa erőviszonyai sem.Úgy vélem, elérkezett az ideje annak, hogy a szövetséges hatalmak, amelyek aláírták az önkényesen megfogalmazott trianoni békeszerződést, az elmúlt hét év tapasztalatainak tükrében újra megfontolják a határok kérdését. Ha egy megállapodás hét próbaév után sem működik jól, nagyon valószínű, hogy eleve nem megfelelő.
A Magyarországra kényszerített békefeltételek módosításának kidolgozása során az érintett területek bonyolult módon összevegyült lakosságát is meg kell kérdezni. Volt idejük eldönteni, melyik nemzethez fűzik őket ösztöneik és érdekeik. A mindenütt megtartandó népszavazásoknak az USA vagy egy másik nem érdekelt állam kormányának ellenőrzése alatt kell lezajlaniuk, mivel az elcsatolt területek egy részén sok eset bizonyítja, hogy a magyar lakosság nem élvezi a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát, amit pedig a trianoni békeszerződés is rögzít számára.A közép-európai helyzet újraértékelését nemcsak a célszerűség, hanem az igazságosság érdekében is sürgetem. Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia fejlődése nagymértékben függ a külföldi tőkétől. Ez azt jelenti, hogy stagnálásra vagy talán hanyatlásra és széthullásra vannak ítélve, ha nem tudják meggyőzni London és New York pénzintézeteit arról, hogy nem állnak fenn olyan akut problémák, amelyek veszélyeztetnék a nekik nyújtott kölcsönök visszafizetését.Ha ezek a bizonytalan helyzetű kis közép-európai szövetséges államok még nincsenek tisztában a külföldi hitelek megszerzésének nehézségeivel, az azért van, mert eddig ki tudták használni a befektetők naiv optimizmusát, főleg az Atlanti-óceán túlsó partján. Megtudtam, hogy New York-i pénzintézetek az utóbbi időben adtak kölcsönöket Belgrádnak. Ahogy a dolgok ma Jugoszláviában állnak, nem tudok elképzelni ennél bizonytalanabb befektetést.
A jugoszláv kormány jelenleg egyre agresszívabban próbál beavatkozni a vele az adriai parton szomszédos kis Albán Köztársaság ügyeibe. Ez a politikája abból az aggodalomból táplálkozik, hogy Horvátország esetleg elszakad Jugoszláviától, és ezzel a délszláv királyság elveszti csaknem egész adriai partvonalát. A jugoszláv kormány ezért egy alárendelt és leigázott Albániával reméli kárpótolni magát.Ez az előrenyomulási politika egyre ellenségesebb viszonyt teremtett Olaszországgal, ami már-már összeütközéssel fenyeget. A térképre pillantva láthatjuk, hogy az Albánia feletti ellenőrzés kérdése legalább olyan fontos Olaszországnak, mint Calais és Boulogne hovatartozása Angliának.Legalább ilyen nehéz elképzelnem, hogy egy felelős pénzintézet támogassa a román kormánynak nyújtandó kölcsönöket.
Romániának alapos oka van félni Oroszországtól, de féltékenysége és mohósága megakadályozza abban, hogy egy tisztességes alkuval bebiztosítsa az oldalát Magyarország felől.A közép-európai béke közvetlenül fontos Nagy-Britannia számára. Nem tehetjük meg, hogy a béke kérdését kis és viszonylag jelentéktelen nemzetek kezébe engedjük át, amelyek terjeszkedésüket – és egyes esetekben egyenesen a létüket – éppen a szövetséges hatalmak háborús áldozatvállalásának köszönhetik.
A Balkán több generációra visszamenőleg a nemzetközi konfliktus veszélyét hordozza magában. Valójában itt tört ki a világháború. És most – a szövetséges béke-előkészítő delegációk hiányos információi és elsietett döntései folytán – ez a régi balkáni veszély még sokkal nagyobb területre terjedt ki.Egy szálig ki kellene gyomlálnunk a trianoni békeszerződés száraz füvét és halott fáit, mielőtt egy véletlen szikra lángra lobbantja őket. Ha a tűzvész kitör, már késő lesz. Kisállamok szűk látókörű előítéletei nem állhatnak az európai biztonság útjába. A kisantant egyik célja a monarchia restaurációjának megakadályozása volt Magyarországon.
Miért ne lehetne a magyaroknak királyuk, ha nekik úgy tetszik, amíg békésen és megfelelően intézik az ügyeiket? Románia és Jugoszlávia, amely lerohanással fenyegeti Magyarországot a királyi ház visszahívása esetén, szintén monarchia.Nyugodtan tanúsíthatunk bizalmat Magyarország iránt, hiszen csak kis része volt a világháború kirobbantásában. És míg a magyarok bátran harcoltak az ügyért, amely mellé álltak, az országukban élő britekkel a háború alatt mindvégig türelemmel viseltettek, és hagyták, hogy zavartalanul éljék az életüket. Akármennyire legyőzöttek és megtörtek voltak is, a háború után néhány hónappal már volt elég erejük és nemzeti öntudatuk megdönteni a bolsevik önkényuralmat, amely a hírhedt Kun Béla alatt erőltette magát országukra. Ezzel megmentették Európát attól, hogy ott éktelenkedjen a közepén egy fekély, ahonnan a fertőzés továbbterjedhetett volna.
Ezután következett Magyarország szétdarabolása egy olyan békeszerződés keretében, amelynek szigorúságát akkoriban sok szövetséges államférfi helytelenítette. Lakossága 21 millióról 8 millióra csökkent, területe pedig 125 ezer négyzetmérföldről 36 ezer négyzetmérföldre. Magyarország örült annak, hogy megszabadult néhány olyan népcsoporttól – mint a csehek, horvátok és románok –, amellyel a Monarchia idejében össze volt zárva. De velük együtt elcsatoltak tőle 3,5 millió magyart is. Az ország területi veszteségei együtt jártak a fa-, só- és vaskitermelési lehetőségek teljes elvesztésével, ami a csaknem teljesen mezőgazdaságból élő lakosság számára alapvető lett volna.
A kegyetlen békeszerződés még arra is kényszerítette Magyarországot, hogy Ausztriának hatalmas mennyiségű épületfát szállítson, a mikor saját szükségleteire is importálnia kellett.Magyarország nem okozott semmi gondot a szövetségeseknek a békeszerződés teljesítése során. Egyensúlyba hozta költségvetését, munkásai és parasztjai pedig ugyanolyan jól élnek már, mint a háború előtt. Az állam 2 millió acre szántóföldet vásárolt meg a nagybirtokosoktól és osztott fel a kisbirtokosok között, ami azt eredményezte, hogy Európa egy országában sincs olcsóbb és jobb ellátás frissen termelt élelmiszerekből. Szeretném, ha külügy-minisztériumunk csatlakozna ahhoz a példához, amit Olaszország mutatott a nyugat-európai hatalmaknak Magyarország megsegítésében. Magyarország természetes szövetségese Nagy-Britanniának és Franciaországnak. Helye van a Nap alatt.
A magyar nemzet ma bizalmatlanul és nehezteléssel tekint Németországra. Amíg a háború emléke él, régi viszonyukat lehetetlen felújítani.U gyanilyen kizárt dolog az Ausztriával való régi kapcsolat felélesztése. Az Ausztriával szembeni ellenérzések manapság olyan erősek, mint Kossuth szabadságharcának 1849-es leverésekor, amikor a magyar nemzet vezetője Angliában talált menedéket és együttérzést.
Magyarország Nyugat-Európában keres barátokat, és most jött el az idő ezeknek a barátságoknak a megszilárdítására.Egy olyan népet, mint a magyar, amely mögött egy ezredéves nemzeti és tradicionális fejlõdés áll; amely a középkorban hősiesen védte Európát a töröktől; és amelynek már 1222-ben, mindössze hét évvel a miénk után megszületett a maga Magna Cartája, az Aranybulla, nem lehet úgy kezelni, mint egy újonnan létrejött balkáni államot a maga kialakulóban lévő intézményeivel és tapasztalatlan politikusaival.
Szeretném, ha külügyminiszterünk azzal mutatná ki érdeklődését a magyar ügyek iránt, hogy személyesen odafigyel Románia azon törekvésére, hogy lehetetlenné tegye a nemzetközi döntőbírósághoz folyamodás békeszerződés által biztosított jogának gyakorlását az erdélyi magyar gazdák széles köreiben, akiktől a román kormány kártérítés nélkül vette el a földjüket. Ez az ügy egy ideje már a Népszövetség asztalán fekszik. Nagy-Britannia mint a trianoni béke egyik aláírója közvetlen felelősséggel tartozik azért, hogy igazságot szolgáltassanak ebben az ügyben.Ám semmi sem tehet többet Közép-Európa stabilizálódásáért és békéjéért, mint London és New York nagy pénzintézetei.
Ők tartják a kezükben ezt az ügyet. Ha nem adnak hiteleket azoknak az államoknak, amelyek a jelenlegi bizonytalan helyzet fenntartásáért felelősek, az eredmény hamarosan mutatkozni fog olyan határkiigazítások és megállapodások elfogadásában, amelyek nagyban csökkentik majd a háborús veszélyt.A békeszerződés erőszakkal és fenyegetéssel való megváltoztatása nem vita tárgya. A szövetséges hatalmak saját érdekükben elleneznék, ha bármely korábbi szövetséges vagy ellenséges állam fegyveres erőszakkal próbálna változtatásokat eszközölni Európa térképén. A Közép-Európa újonnan alakult államainak megsegítésére hivatott pénzintézetek bölcs pénzügyi politikája azonban jótékony, nyugtató hatással lehetne a térségre. A befolyásuk alatt végrehajtott ésszerű határkiigazítások – ha alapos megfontolás után, nyugodtan kerül rájuk sor – inkább erősíteni fogják, semmint veszélyeztetnék a világbékét.
Raffay Ernő: nem zárható ki Trianon revíziójának elképzelése | 2006-12-22 11:53:17 Beszélgetés a történészprofesszorral Trianonról és Wass Albertről
- Akárcsak a magyarság sumér, illetve hun eredetéről, Trianon problematikájáról is mintha tilos lenne beszélni a mai „demokratikus” Magyarországon. Felvázolná e téma tiltásának a történetét?
- Nagyon fontos a kérdés, legújabb kori történelmünk egyik legfontosabb kérdésköre, és nem árt elgondolkodni azon, hogy a trianoni békediktátumról mikor lehetett, mikor kellett, és mikor nem volt szabad beszélni. 1920 után következett a huszadik századi magyar történelem legbékésebb korszaka, Horthy Miklós vezetése alatt a törvényhozó és a végrehajtó hatalom akarata egységes volt, mindegyik parlamenti párt – a szociáldemokrata párt kivételével – kinyilvánította véleményét, mely szerint a békediktátum elfogadhatatlan, ezért meg kell szüntetni a trianoni békeszerződést, s e pártok a békerevízió mellett tettek hitet. Először Bethlen István gróf, magyar miniszterelnök említette 1928-ban, híres debreceni beszédében, hogy a határok Magyarország számára elfogadhatatlanok, ezért valamilyen módon meg kell a kérdést oldani. Ezt az elvet vallották az utána következő kormányfők is. A két világháború közötti magyar politika legfontosabb célja tehát a visszaszerzés volt, szemben az utódállamok megtartási céljával. Ennek el is jött a gyakorlati ideje 1938-ban és 39-ben az első bécsi döntéssel, illetve 1940-ben a másodikkal, 1941-ben pedig a délvidéki revízió már fegyverrel történt, a német szövetségesek segítségével. A Horthy-korszakban tehát a kérdés napirenden volt, meg is volt az eredménye, ami a magyar külpolitika sikerességét bizonyítja.
– A második világháború végével érkezünk el a tiltások korához. Az 1947. február 17-i párizsi békeszerződés lezárta Magyarország és szomszédai számára a háborút, ez előtt azonban az akkori magyar kormány külügyminisztere, Gyöngyösi János Romániával egy 8-10 000 négyzetkilométeres határmódosításról szeretett volna tárgyalni, ez azonban Sztálin javaslatára kimaradt a békeszerződésből, holott az amerikai fél hajlott elfogadására, így azonban visszaállították a trianoni határokat, s ezzel a kérdést lezártnak kellett tekinteni. Rákosi Mátyás hatalomra kerülésével beköszöntött a Trianonról, annak következményeiről, illetve a kisebbségbe szakadt nemzetrészekről való beszéd tiltása. A térségben két történelmi folyamat indult el: az egyik a kommunizmus kiteljesedése, a másik a trianoni rendszer visszaállítása volt. A magyarországi kommunisták abban különböztek az utódállamok kommunistáitól, hogy míg azok kőkemény nacionalisták és soviniszták voltak, a magyarországi kormányok ugyanolyan magyarellenes bel- és külpolitikát űztek, mint a szomszédos országok kormányai, ezért gátolták meg azt, hogy Trianonról beszélni lehessen.
– Mivel magyarázza ezt?
– 1948-ban azok a politikai erők kerültek hatalomra, akiket a Horthy-korszak idején, főleg annak utolsó éveiben üldöztek. Valahányszor felvetődött – és ez így van egészen napjainkig bizonyos politikai, írói és művészi körökben – Trianon vagy a revízió kérdése, az ő fejükben rögtön megjelent a holokauszt és a zsidóüldözés időszaka. Ez a helyzet az 56-os forradalom tizenhárom napját leszámítva tulajdonképpen az egész Rákosi- és Kádár-rendszert jellemezte.
– Mikor lélegezhettek fel valamelyest a Trianon-kutatók?
– A 80-as évek közepén jöttek létre az első ezzel érdemben foglalkozó tudományos munkák (magam is ezen évtized elején írtam a doktori és a kandidátusi disszertációmat a témáról), ekkor már érezhető volt bizonyos tétovázás ilyen téren a hatalom részéről. Nemcsak történelmi jellegű munkák jelenhettek meg, hanem szépirodalmi és művészeti alkotások is. A történelem részét képezi például az 1983-ban bemutatott István, a király rockopera, mely példátlan nemzeti mozgalmat indított el Magyarországon.
– Hogyan élte ezt meg Raffay Ernő kezdő történész?
– Erdély 1918–19-ben című kéziratomat, kandidátusi disszertációmat, 1982-ben adtam be a Gondolat kiadóhoz, megjelenését azonban letiltották. Egy év múlva átvittem a Magvető kiadóhoz, ahol négy év múlva jelenhetett meg. Mielőtt benyújtottam említett könyvemet a Magyar Tudományos Akadémiára, úgynevezett házi vitát kellett rendezni. Ezen tanszékvezetőm is, akárcsak tanszéki kollégáim, megpróbáltak rávenni, hogy ne használjak olyan kifejezéseket, mint például „Erdély román megszállása”, azzal az indoklással, hogy sértené a románok érzékenységét, valamint ki szerettek volna hagyatni velem egy vagy két fejezetet, eredménytelenül, természetesen.
– Mi a helyzet a mai Magyarországon ez ügyben?
– A rendszerváltással ismét polarizálódott a politikai élet, mindamellett visszaállt az a sajátos helyzet, hogy Trianonról nem lehet beszélni, amikor ugyanis ez vagy a revízió, mint a múlt egyik eseménye, szóba került, bizonyos politikai rétegek – főleg az SZDSZ és köre – hevesen tiltakozott, olyan értelemben, hogy meglepő módon részben politikai támadásnak veszik, részben pedig a fasizmussal rokonszenvező álláspontnak könyvelnek el bármiféle foglalkozást Trianonnal, mi több, aki erre vállalkozik, súlyos politikai támadásnak teszi ki magát. Tökéletesen szemlélteti ezt a Koltay Gábor filmjére zúdított össztűz az említett körökhöz közel álló sajtóorgánumok részéről.
– Miben látja az erdélyi magyar nemzeti közösség megmaradásának kulcsát? Van még értelme revízióról beszélni, vagy az autonómia a kizárólagos megoldás?
– A történelemben gyakran előfordultak felülvizsgálatok, így nem zárható ki a revíziós elképzelés sem. Ez a lehetőség ott van minden kisebbségi közösség előtt, mely nem kap megfelelő jogokat a többségi nemzettől, a román kormányok pedig bebizonyították Trianon óta, hogy nem képesek és nem is akarnak európai szintű politizálást folytatni. Ha így folytatják, megítélésem szerint a magyarok előtt elvi lehetőségként nyitva áll a revízió útja, hiszen nyilvánvaló célja a román politikának, hogy mindenféle nemzetiséget eltüntessen területéről. A másik lehetőség az autonómia. Tudni kell azonban, hogy aki autonómiát javasol, garantálja ezzel Románia területi épségét, viszont a mai európai jogrendben működő területi autonómiák azt mutatják, hogy azok teljes jogrendszere biztos záloga a kisebbségi népcsoportok megmaradásának. Fontosnak tartom a kulturális autonómiát is, ez egyébként az Osztrák– Magyar Monarchiában keletkezett a századfordulón. Az autonomista és a revíziós felfogás egyébként nem zárja ki egymást, elviekben sem. Mindenképpen megvalósítandónak tartom az MPSZ és az RMDSZ autonómia-elképzeléseit.
– Egyik előadásában „1989 utáni elszalasztott revíziós lehetőségek”-ről beszélt. Melyek voltak ezek?
– Az első lehetőség 1989-ben adódott, a romániai forradalom és államcsíny idején. Ekkor az állam alapjában meggyöngült, s Budapestnek lehetősége lett volna az eseményekbe másképpen is beleavatkozni, mint ahogyan tette (oly módon tette, hogy a magyar hírszerzés segítette a romániai kormányzatot), de Németh Miklós kommunista kormánya nem lépett. További lehetőségeket a trianoni békediktátum felbomlásának a kezdete jelentett, ugyanis Jugoszlávia és Csehszlovákia darabjaira hullott. Jugoszlávia felbomlásának folyamata alatt több lehetőség is adódott Magyarország számára a délvidéki trianoni kérdés megoldására: az egyik a horvát – szerb háború alatt volt, mikor a horvátokkal együtt – akiknek fegyvereket szállítottunk – döntő csapást lehetett volna mérni a szerb sovén kommunizmusra. A harmadik lehetőség a délszláv háború következő szakasza volt, a boszniai háború, melynek során a bosnyák–horvát koalíció megtámadta az ottani szerbeket, aminek következtében Szerbia északi része, a magyarok által lakott Bácska és Bánság katonai felügyelet nélkül maradt. Ekkor Magyarország előtt több katonai és civil lehetőség is állt, például fel lehetett volna vetni a magyar területi autonómiát a Ferenc-csatornáig terjedő övezetben lakó magyarság részére. 1995 is kínált lehetőséget Horvátország utolsó Szerbia elleni hadművelete kapcsán, mikor is a magyar kormánynak kutyakötelessége lett volna a horvátokkal szövetségben a szerbiai eseményekbe beavatkozni a magyarok megvédése céljából, ugyanis a szerb menekültek százezrével lepték el a Délvidéket. A Horn-kormány azonban, baloldali-álliberális kormány lévén, nem tett semmit. Ugyanúgy nem cselekedett az Orbán-kormány 1999-ben Jugoszlávia bombázása idején, pedig újra veszélyben forgott a délvidéki magyarság – mi több, mikor az amerikai kormány szárazföldi támadást akart indítani, maga Orbán Viktor beszélte le Clinton elnököt erről, ahelyett hogy a nyomukban bevonult volna a magyar békefenntartó hadsereg, mint ahogy tette azt már annyiszor más országok területén. A cseh–szlovák téma is lehetőségcsomag volt. A felbomláskor szétosztották a csehszlovák hadsereget kettő-egy arányban. Amíg ez a folyamat tartott, közel egy évig, Szlovákiának nem volt hadserege. Az Antall-kormány ahelyett, hogy a veszélyeztetett felvidéki magyarok védelmére kelt volna, nem csinált semmit, sőt, a világ országai közül elsőként elismerte Szlovákia függetlenségét. Kárpátalja tekintetében is volt egy lehetőség az Antall-kormány idején, amikor Ukrajna elszakadt a Szovjetuniótól, s azzal volt elfoglalva, hogy Oroszországgal való viszonyát rendezze. A megalakult ruszin kormány hajlott a Magyarországgal való kapcsolatkötésre, ehelyett Antallék megkötötték az ukrán–magyar alapszerződést, melyben lemondtak mindenféle területi követelésről. Mint látható tehát, míg a két világháború közötti kormányok felismerték és ki is használták az adódó lehetőségeket, a rendszerváltás utáni kormányok egyike sem tette ezt meg ez idáig.
– Meséljen, kérem, a Wass Albert-könyvről, melynek kolozsvári bemutatóját február végére tervezik.
– A Wass Albert – A gróf emigrált, az író otthon maradt című könyv karácsony előtt két héttel jelent meg a Szabad tér kiadó és a Czegei Wass Foundation közös kiadásában. A könyvet Wass Albert öt fia hívta életre, akik megbíztak öt magyarországi irodalomtörténészt és történészt, hogy tisztázzák Wass Albert háborús bűnösségének, illetve antiszemitizmusának vádját, egyúttal kidomborítva az író jelentőségét a magyar irodalom történetében. A kötet kétségkívül legalaposabb és legfontosabb tanulmányát a kolozsvári történész Vekov Károly jegyzi, aki az elmúlt ciklusban képviselő volt a román parlament alsóházában, s mint ilyen, hozzájuthatott a volt Securitate archívumában lévő Wass-anyagokhoz, mindenekelőtt az 1946-os úgynevezett népbírósági per kihallgatási jegyzőkönyveihez és több más fontos dokumentumhoz. Ezek alapján bebizonyította, hogy a Wass Albert és édesapja elleni kolozsvári per a kormány tudtával meghozott koncepciós intézkedés volt. Ez a tanulmány egyik alapdokumentuma lesz a Wass-per újrafelvételének. Több tanulmányt írt a könyvbe Takaró Mihály budapesti irodalomtörténész, aki miután elhelyezte Wass Albertet a huszadik századi magyar irodalom történetében, legfontosabb üzenetként azt fogalmazta meg tanulmányaiban: gyökeresen meg kell változtatni az eddigi – hamis – irodalomtörténeti felfogást, hogy a Nyugat volt az egyetlen írói csoportosulás, mely kiemelkedő írókat, költőket adott a magyar irodalomnak. Mert ott voltak a konzervatív, keresztyén szemléletű írók, akiknek a helye legalább abban a magasságban keresendő, ahol a nyugatosoké. A kötetben Lukácsi Éva floridai lelkész, a Wass család bizalmasa az írónak az 50-es évek elején kezdődött emigrációs tevékenységét mutatja be. Balázs Ildikó, jelenleg Magyarországon élő marosvásárhelyi irodalomtörténész Wass Albertnek a két világháború közt írt műveit elemzi, magam pedig két tanulmánnyal szerepelek a könyvben. Az egyikben a két világháború közötti Románia nemzetiségi politikájáról, magyarellenes intézkedéseiről értekezem, a másikban Wass Albert állítólagos háborús bűnösségét, nacionalizmusát és antiszemitizmusát cáfolom meg. A könyv jelentősége tehát abban áll, hogy elhelyezi Wass Albertet a magyar irodalomtörténeti kánonban, illetve bizonyítja a háborús bűnösség, a román- és zsidóellenesség vádjának tarthatatlanságát.
Bagoly Zsolt, Erdélyi Napló
Várpalotán áll a Trianon Múzeum | 2006-12-22 11:53:12 Várpalotán áll a Trianon Múzeum
Stábunk a választást követő napokat nem búsongással töltötte, hanem „munkába” vetette magát: meglátogattuk Magyarország és a világ egyetlen Trianon-kiállítását. Ez a páratlan élmény rengeteget adott nekünk, nem véletlenül kezdeményezzük minden fórumon, hogy a magyar érzelmű emberek legalább egyszer látogassák meg a várpalotai intézményt.
Az autó megáll. Ahogy kiszállunk belőle, mintha idegen világ várna. Hátunk mögött drótkerítés, a bakonyi kiképző központ lerobbant falaival. A szél vad orkánként süvít keresztül az ablakokkal gyéren ellátott, évek óta félkész tömbházakon, melyek úgy magasodnak körülöttünk, mint egy régi-új kor keserű emlékei. Odébb tekintve, lejjebb, a domb alján viszont megnyugszik a szem: Trianon-fejfa, mellette pedig ősrégi kastély, amin csak egy kis tábla jelzi: megérkeztünk.
Az egész környék kihaltnak tűnik, csak egy kedves nénike fogad a bejáratnál, és már invitál is beljebb. Gyorsan előkerül „túravezetőnk” is, Dombi Norbert, a Mária Országa című világhálós lap szerkesztője. Épp elidőzne a pillantás a kívül málló falakon, a láthatóan szegényes környezeten, amikor az ember észreveszi a falakon, asztalokon nyugvó relikviákat, a magyar összetartozás csodálatos emlékeit, és hirtelen egy másik világba kerül.
Hihetetlen gyűjtemény található az ódon termekben: korabeli képeslapok, ruhák, a nemzeti fájdalom versei, a dicsőséges visszaszerzés napjai elsárgult fotókon. Könnyen eltölthet itt az ember akár egy egész napot is, annyi a kiállított tárgy. A „múzeum” szó mégsem helyes kifejezés arra, amit látunk. Nem Trianon dermesztő átka vesz erőt rajtunk, hanem a düh, a dac és együvé tartozás furcsa elegye. Megmagyarázhatatlan, de ezek a relikviák erőt adnak, gyökereket bontanak bennünk, és bizony, kár tagadni, rengeteg régi fegyver, egyenruha, festett üveg rejt olyan ismereteket, melyekről nem tudtunk semmit, pedig a „Trianon-szakirodalom” több tucat kötetét régen átbogarásztuk már.
Vezetőnktől megtudjuk, hogy a múzeum fenntartását nemhogy az állam, de a helyi önkormányzat sem támogatja, sőt, a saját költségükön legyártott reklámvásznat sem engedik elhelyezni Várpalota központjában! Történik ez annak ellenére, hogy a világon nincs még egy hely, ahol a magyar történelem újkori és véres szakaszairól ilyen átfogó képet lehet nyerni. Nevetséges áron: egy utazás és 500 forint belépti díj…
A Trianon-relikviák számát megbecsülni is nehéz, és annak ellenére, hogy a szervezett tárgygyűjtés ritka, a magánfelajánlások folyamatosan gyarapítják a kiállítások anyagát. Habár a múzeumnak helyet adó kastély hatalmas (majdnem 20 termet számoltunk össze!), szinte minden sarokban találunk valami új, eddig nem látott csodát. Az egész épület egy régi magyar lakra emlékeztet: a szobák nem rideg kiállítótermek, hanem egymással szerves egészt alkotó történelmi utazások színterei. Talán ezért tervezik a helyiek, hogy szálláslehetőséget is biztosítnak, az elcsatolt részeken élő testvéreink pedig továbbra is ingyen látogathatják Várpalota ékét.
A különböző termek kiállításai mind adott téma köré csoportosulnak, de gyorsan kiemelkedik közülük a „békeszerződés” revíziójának radikális kísérletét és Prónay Pál életét bemutató szoba. Érdekes módon a Sopronnak és környékének megtartását lehetővé tevő nyugat-magyarországi felkelés részletei mind a második világháború előtt, mind azt követően a közvélemény számára jórészt ismeretlenek maradtak. A kiállítás korabeli naplók, fényképek, dokumentumok és a legfrissebb történeti szakmunkák segítségével mutatja be a korabeli nemzetközi katonai és diplomáciai helyzetet, a selmecbányai és soproni diákok lobogó hazaszeretetét és tevőleges katonai cselekményeit, a Lajtabánság kikiáltását, Prónay Pál szerepét. A kiállítás különleges csemegéje a fényképekből, tárgyi emlékekből, levelekből, párbaj-jegyzőkönyvekből álló Prónay-hagyaték bemutatása.
A korabeli költészet is külön teremben állít méltó emléket a tragédiának, biztosítva, hogy az utókor se feledkezhessen el a jövő legfontosabb feladatáról! Itt külön helyet kap Sajó Sándor, az 1920-as évek egyik legnépszerűbb költője, a trianoni trauma – Reményik Sándor mellett – leghitelesebb, legnagyobb hatású megéneklője. A gyűjteményben látható a páratlan szerencsével megmenekült s egy budai pincéből kalandos úton előkerült Sajó Sándor családi hagyatéka, ennek legérdekesebb eredeti dokumentumai, és természetesen a legszebb költemények is.
Különösen sok új ismeretet szerezhet az, aki bejárja az elpusztított köztéri műemlékeinkről szóló termeket. Az 1918-1920-as impériumváltásnak talán az egyik legkevésbé ismert, ám leggyalázatosabb fejezete a magyar jelenlétet, történelmet és csodálatos kulturális teljesítményt őrző és megmutató, határon túlra került köztéri szobrok, emlékoszlopok, emléktáblák eszeveszett, barbár, görcsös és tömeges megsemmisítése.
A kiállítás a több mint 250 megsemmisített műemlék közül a legfontosabbakat mutatja meg, korabeli fényképekkel, az építés és az avatás felemelő rövid történetével és a rombolás égre kiáltó, fájdalmas krónikájával együtt.
A fájdalmat pedig csodásan oldja az elszakított területek visszatéréséről megemlékező kiállítás, mely a visszatérés első, lélegzetelállító pillanatait láttatja színes és fekete-fehér fényképfelvételekkel, a változásokat bemutató térképlapokkal, Cs. Szabó László, Rónai Zoltán, Márai Sándor korabeli, megrendítő tudósításaival.
A Trianon Múzeum terveink szerint egy utazás célja volt, végül mégis egy új út eleje lett: aki innen kilép, önkéntelenül is cselekvő energiát érez, melyet csak hazája gyarapodása érdekében hasznosíthat!
nemeskéri
(megjelent a Kárpátia újság 2006 májusi számában)
György Péter: A kegyhely és a múzeum | 2006-12-22 11:39:59 A kegyhely és a múzeum
Ha az ember Veszprém, majd Hajmáskér felől érkezik Várpalotára, s azonnal a Zichy kastélyban lévő Trianon Múzeumba siet, akkor észrevétlenek maradhatnak a nyomasztó lakótelepek, amelyek egykor, a szocialista nehézipar fénykorában a belváros helyén épültek, s most magukra maradva várnak a jobb időkre. Az 172O-ban épült Zichy kastély 186O leégett, 1963 után Ybl Miklós tervei alapján építették újra, s adottságai alapján okkal sorolhatnánk a kiemelkedő jelentőségű műemlékek közé. Az épület használattörténete azonban arra vall, hogy különböző tulajdonosai – Waldstein János kivételével – talán kevéssé használták ki lehetőségeit.
Az 1913-tól a Honvéd Kincstár tulajdonába került kastély előbb tiszti kaszinó, majd 1945 után tűzérmúzeum lett. 1989 után a honvédséggé visszaváltozott néphadseregtől a város kapta meg, s még ma is láthatóak a 2OO2-ig, a Trianon Múzeum megnyitásáig ott kiállított helytörténeti gyűjtemény tablói, amelyeket a mostani kiállitás csendes magátólértetődőséggel foglal magába.
Nem vagyok műemlékvédelmi szakember, így nem tudok állást foglalni abban a kérdésben, hogy az épület ma milyen állapotban van. Amit a kívülálló szemével láthattam, az messze nem volt kétségbejtő. Persze tudom, hogy a majdnem sértetlen vakolat és a nyilván semmilyen szempontból nem kielégítő belső festés mit sem jelent, s a látvány nem sokat árul el a tényleges állapotról. Nem tudom, hogy miért nincs fűtés, mindenesetre a Trianon Múzeum április 1-én nyit, az átfagyott épületnek még hetek kellenek ahhoz, hogy kabát nélkül végig lehessen sétálni a termein. Szerencsés talán, hogy az épület eddig elkerülte az „autentikus” kastélyrekonstrukció rémületes eredményekre is vezető szürrealizmusát. Hosszú, hosszú évtizedek óta senki nem kívánt a kastélyba pénzt tenni, illetve belőle kinyerni, ezért mai állapotán a Horthy- és a Kádár-korszak levegője erősebben érzékelhető, mint az elképzelt magyar XVIII-XIX. század, tehát a képeskönyvi rekonstrukció, amikor egy hajdani világ képzetét a mai makacs újgazdag izléstelenséggel valósítják meg. A Trianon Múzeum léte is a Zichy kastély elhagyatottságának köszönhető. A város évente egy forintért bocsátja azt az alapítvány rendelkezésére. S ezzel talán választ is kaphatunk arra a kérdésre, hogy mit keres a Trianon Múzeum épp Várpalotán, illetve a Zichy Kastélyban. Amennyire tudom, a Múzeum és az Alapítvány – ahogy mondani szokás – lelke, a szegedi egyetem adjunktusa Szabó Pál Csaba való ide, így került sor arra, hogy a gyakorlatilag használaton kívüli épület története újra kezdődjön, s a Zichy kastély ebben a különös kontextusban kerülhessen az országos nyilvánosság elé, bár jóval kevésbé, mint azt alapítói nyilván remélték és szeretnék.
A Múzeumot 2OO4 június 26-án avatták fel, s a megnyitón résztvevő politikusok, s notablititások névsora pontosan rámutat arra, hogy milyen társadalmi akarat, miféle kulturális normák állnak az Alapítvány mögött. Többek között Patrubány Miklós, Simicskó István, Raffay Ernő, Tirts Tamás, Bayer Zsolt nevét olvashatjuk a megnyitóra invitáló plakáton, ahol aztán Nagy Feró és Vikidál Gyula is felléptek. A minap egyébként a Romantikus Erőszak névre hallgató különös zenekar is járt errefelé, ami arra mutat, hogy a Trianon Múzeum egyre nehezebben viseli el a honlapjukon is panaszolt nyomorult anyagi állapotokat, s talán feleslegesen, de kissé radikalizálódik. A Romantikus Erőszak egyike azoknak a zenekaroknak, amelyek létrehozóinak fejében számtalan zavaros eszme kotyog, megannyi butaság és nűveletlenség kap helyet. A honlapjukon a történelmi Magyarország térképében bemutatkozó zenekar tevékenységével való azonosulás őszinte vallomás egyben: a Múzeum létrehozói számára Trianon nem lezárt történet. Ha az Alapítvány létrehozói komolyan múzeumot kívántak volna létrhozni, akkor az ilyen zenekarok által képviselt kulturális normáknak errefelé nem lenne helye. Persze nem könnyű ezt a távolságot megtartani, mert a Zichy kastély ma nem múzeum, hanem abszurd és virtuális kegyhely a trianoni történelmet személyes traumaként átélő zarándokoknak.
Múzeumok mögött ugyanis általában tudományos és politikai konszenzus, s ennek megfelelően állami, vagy önkormányzati akarat van. Nagy és reprezentatív gyűjtemények soha nem véletlenül kerülnek világ-, vagy fővárosokba, amint a helytörténeti gyűjtemények saját régiójukban találnak otthonukra. A kegyhelyek értelemszerűen még sokkal jobban lokalitásfüggőek: Ópusztaszer abszurditása épp azért olyan szembeöltő, mert „eredetileg” ott semmi sem történt. A Trianon Múzeum, neve s létrehozói kétségbevonhatatlan jószándéka ellenére azért nem múzeum, mert hiányzik mögüle az a társadalmi, tehát politikai és történeti és kulturális konszenzus, illetve mindaz a kulturális tőke és társadalomtudományként azonosítható tudás, ami a modern magyar történelem egyik legnagyobb traumájának intézményszerűen végiggondolt, kritikai interpretációt feltételező bemutatásához, ismertetéséhez szükséges lenne. A muzeológia ugyanis társadalomtudomány, s nem naiv önterapeutikus, érzelmeket kiváltani hivatott kulturális gyakorlat csupán.
A Trianon, illetve az attól elválaszthatatlan bécsi döntések kérdését illető konszenzus hiánya az 1989 utáni politikai pártok egyik legnagyobb adóssága, ám mindaddíg, amíg a határokon kívül élő magyarok kérdése a belpolitikai élet titkos csodafegyvere marad, odáig nem remélhetjük, hogy mindaz, ami nemzedékekkel ezelőtt történt, történeti kérdésként tűnjék fel, s ne a napi diskurzus részeként. Ennek megfelelően Trianon ma kevesek számára hisztérikus kérdés, ahelyett, hogy sokak számára volna méltósággal viselt, ismert hagyomány. Persze nem gondolhatjuk, hogy az új köztársaság által gyakorolt Trianon-felejtés kérdése önmagában áll. A Horthy-korszak politikai és kulturális identitásának, tehát a revíziónak, az irredentának a történetére máigérően sötét árnyékot vetett a két bécsi döntés. A Felvidék 1938-as, a Kárpátalja 1939-es, és Erdély 194O-es, Bácska 1941-es „visszatérése” a modern magyar történelem egyik legnyomasztóbb s feldolgozatlanabb traumája. Minden bizonnyal több kérdést vet fel s feszültséget okoz, mint maga Trianon. Apponyi Albert megitélése nem vált ki heves vitákat, Teleki Pálé igen. Hiszen, ha magát a Nagy Trianon kastélyban aláírt döntést az egész magyar társadalom sokkoló tragédiaként élte át, akkor a kassai, majd kolozsvári, illetve marosvásárhelyi bevonulással radikálisan másként áll a dolog. Ezeket a területeket Hitler, tehát a III. Birodalom jóvoltából kapta vissza a Horthy-rendszer, s ez a történelmi tény nehezen feleltethető meg annak a megindító élménynek, amelyet százezrek éltek át, ugyanis, hogy, hogy ismét a hazájukban élhettek, vagy ismét hazájukba érkeztek. S ugyancsak százezrek felejtkeztek el arról, hogy több, mint kétszázezer román települt át, azaz menekült Erdélyből, amint arról is, hogy hatvanezer magyar választotta dél-erdélyi otthona elhagyását. S akkor még szót sem ejtettünk az újvidéki vérengzésekről, illetve a felvidéki és romániai magyar zsidóság sorsáról.
A bécsi döntések utáni évek Magyarországának kulturális és politikai emlékezete számtalan azóta is folyamatosan jelenlévő zavart eredményezett. Amikor például a Kádár-korszak iskolai tankönyvei szerint a felszabadító szovjet csapatok Battonyánál lépték át a határt, akkor épp erre a zavarra látunk rá. A magyar határ ugyanis 1944-ben nem ott húzódott. Amikor a tankönyvekben határként hosszú évtizedeken át, illetve részben máig Battonya szerepel, akkor az ugyancsak abszurd politikai akaratnak megfelelőn – értelmetlenül – visszamenőleg is láthatatlanná tesszük az aktuális magyar határokat. Mindazok például, akik az államszocializmusban nevelődtek, szinte soha nem látták a két bécsi döntés utáni egykorú magyar térképeket. Az 1938 és 194O között kialakult ország valósága szinte nyom nélkül tűnt el, részben a második világháború, részben a kommunizmus majd államszocializmus emlékezetpolitikája végett.
1945 után egyetlen politikai párt sem volt abban a helyzetben, hogy nyilvános diskurzust kezdeményezzen a bécsi döntésekről, illetve azok nyilvánvaló tarthatatlanságáról. A kommunizmus, majd az államszocializmus évei, évtizedei alatt a „Trianon kérdés” – bármit is jelentsen - kikerült a nyilvános diskurzusok keretei közül. Holott „Trianon” fogalmán egy roppant szerteágazó, több évtizeden át kialakult, egy rövidebb időre változást is magával hozó összefüggésrendszert kellene értenünk, ahelyett, hogy azt azonosítanánk magával a sérelemmel, ami „a nemzeten” esett. Mindenesetre 1945 után a nyilvános beszéd módja alapvetően megváltozott, ha a Horthy-rendszer számára a trianoni döntés elfogadhatatlansága napi valóság és minden erővel fenntartandó kulturális evidencia volt, akkor a Rákosi- majd Kádár rendszer hasonló evidenciája annak történelemmé változtatása volt. A Horthy rendszer tehát nem emlékezni kívánt, ellenben naponta emlékeztetni a a trianoni döntés elfogadhatatlanságára igen, s ez az alapállás több szempontból is reménytelen, illetve teljes mértékben vállalhatlan lett 1945 után. ( Az emlékeztetéspolitikai retorikának persze semmi köze nem volt a Bethlen kormány menekültpolitikai gyakorlatához, amely jóval több durva józanságot tartalmazott, mintsem nagylelkűségről és romantikáról tett volna tanubizonyságot.) Azaz a rendszerváltozás a személyes tapasztalatok teljes inflációjára, majd beválthatatlanságára vezetett, addig magától értetődően elmondható történetek váltak elhallgatandóvá, majdnem két évtized alatt kiformált retorikai formulák lettek érvénytelenné, sőt majdnem tiltottá. 1945 után vált nyilvánvalóvá, hogy az 1919-ban, majd 1938 után történtek szó szerint elmondhatatlanná váltak, a következő nemzedék nem hallotta, amit apái mondtak, illetve érteni sem értette. A Horthy-rendszer társadalmi valóságának eltűnésével Trianon hirtelen múltidejűvé lett. S ezrek és tízezrek számára vált drámai valósággá, hogy az 1938-194O illetve 1944 közötti életmódjuk nem pusztán végetért, de menekülésük, kényszerű emigrációjuk, vándorlásuk immár semmiféle érdeklődést, majd szolidaritást nem váltott ki az államszocializmus kialakuló keretei között.
A kommunistáknak ugyanis – függetlenül attól, amit utóbb tettek – igazuk volt abban, hogy a Horthy-rendszer legitimációjának alapját jelentő revíziós politika evidenciájának mítosza és normája is hozzájárult a nemzet teljes összeomlásához. 1945 után pár évvel már szó szerint ismeretlen volt az a társadalmi konszenzus, amely a bécsi döntések idején kisérte a Horthy-rendszer lépéseit: függetlenül attól, hogy ki-ki tudhatta, hogy mit jelent a „visszatérés” feltételeinek Hitler általi megteremtése. Ennek a kettősségnek az elemzése, kutatása például minden bizonnyal egyike lenne egy valódi Trianon múzeum feladatainak, épp úgy, amint a magyar katonaság, csendőrség és közigazgatás gyakran kriminális normáinak őszinte és teljes bemutatása. ( Kovács Andás Cseres Tibor Hideg napok cimű regénye alapján készült filmje például minden bizonnyal bemutatandó egy Trianon Múzeumban.)
1989-ben, a rendszerváltozás után a Trianonra való emlékezés mikéntje ismét elkerülhetetlenül napi politikai kérdés lett, tehát lehetetlen lett annak érzelem és intenciómentes nyilvános elemzése, ha tetszik, hangos végiggondolása. Persze lehetetlen lett volna a számos, egymással összefüggő, nyilvános elemzést követelő trauma összefüggésrendszeréből épp Trianont kiemelni, akkor amikor a róla való – akármint is zajló – nyilvános beszéd lehetősége önmagában is reveláció volt, s nem kevesek számára felszabadító terápia.
Egyrészt ott voltak azok a nemzedékek – mint az enyém is –, amelyek számára Trianon történelem volt, tehát meghökkenten és türelmetlenül tekintettek mindazokra, akik számára ugyanaz élő és személyes trauma volt. Különösen azért, mert mindazok, mint én is, akik a történelmi konstruktivizmus elkötelezettjei, tehát soha nem gondolják, hogy eszméik magától értetődőek és öröktől valók, nos mindezek számára zavarba ejtő volt, hogy milyen gyorsan tűnik el a trauma tanultságának belátása, s válik az a szemünk láttára, mintegy „természetes”, mintegy „örök” sebbé. A kilencvenes évek első felében számos átváltozást láthattunk, de az egyik legelgondolkoztatóbb a Trianon trauma interiorizálásának, illetve szélsőjobboldal általií kisajátitásának élménye volt.
Persze a konstruktivisták türelmetlenségen az sem segít, ha utólag belátjuk, hogy minden esszencializmus és történeti traumatológia alapvető kiindulópontja a beszéd reflektálatlansága, a magától értődőség retorikájának kisajátitása, a sérelem kétségbevonhatatlanságának nyilvánvalóvá tétele, illetve közösségteremtő erejének felismerése. Több, egymással nem is találkozó, a párbeszédre alkalmatlan diskurzus jelent meg egyszerre a nyilvános beszéd és az emlékezés szinpadán. Mindazok, akik politikai történelemről beszéltek, továbbra is elfogulatlanok és érzelemmentesek voltak. Ennek a retorikának megfelelően Trianon egyike a magyar és közép európai történelem archeológiai rétegeinek, amely – a metafora logikájából következően – a maga megváltoztathatatlanságában tárható fel, s mutatható be. Mindezek azonban pusztán a retorika végett is a Kádár-korszak örököseinek tűntek azok szemében, akik számára a rendszerváltozás a politikai sors személyesen elbeszélhető közösségi élményének igéretét, a genealógia nagy óráját hordozta. Ott voltak azok, akik a Trianon felejtésről beszéltek, akik a személyes traumáról szóltak, s akik morális kérdésnek tekintették, hogy az elfojtás évtizedei után, a Trianon kérdés hevülten és magától értedődő közös fájdalmunk metaforájaként váljon a nyilvános emlékezet részévé. Lássuk be: ez a kétféle beszédmód máig nem talált egymással szót. Ugyanannak a Gesellschaftnak az állampolgárai Gemeinschaftról álmodtak, s akik a magyarokat az álmodók álmodóinak látták, azok számára az esszencializmus nyelve volt a nagy lehetőség. A Trianont történelemnek tekintők kritikai elemzést igérő mondatai minden egyes alkalommal sértések és ujabb traumák forrásai mindazok számára akik, függetlenül attól, hogy amit tesznek, az tanultság eredménye, élő valóságról, személyes tragédiákról számolnak be, és számoltatnák el kortársaikat. Az elképzelt Gemeinschaft érzületi közösségében élők számára a Gesellschaft társadalmi valósága önmagában véve is elfogadhatatlan lett.
Attól tartok, ez a tanulmány sem úszhatja meg mindezt. Nem gondolnám, hogy a Trianon Múzeum munkatársai rajonganának azért, hogy munkásságukról mint nem múzeumi, ellenben, mint jóindulatú, naiv ám abszurd kegyeleti tevékenységről számolok be. Arról nem beszélve, hogy a Romantikus Erőszak jelenléte kétségessé teszi, hogy Szabó Pál Csaba naiv-e, vagy annak kíván tűnni.
Ami ugyanis Várpalotán ma látható, az épp annyira a fenti beszédmódok és félreértések, vétségek és sértések dokumentumgyűjteménye, mint magának Trianon emlékezetének helyet teremtő múzeum. S itt már többről van szó, mint Szabó Pál Csaba képességeiről és elképzeléseiről. A várpalotai Trianon „múzeum” ugyanis a máig nem létező tényleges Trianon múzeum hiánya elleni protest, maga a trauma, a sértettség, amelyen nem tartanám helyesnek ironizálni. Ezt a virtuális kegyhelyet azok hozták létre s látogatják, akik nem értik, hogy még miért nem lehetséges semmiféle konszenzus ebben a kérdésben, miért elképzelhetetlen, hogy itt a modern magyar történelem egyik legfontosabb eseményéről és traumájáról végre méltó körülmények között emlékezhessenek és tanulhassanak azok a nemzedékek, amelyek számára Trianon már nem személyes sorsuk, hanem történelmük. Mert ne legyen kétségünk: mindazok akik ma a személyessség és a trauma hangján szólnak, ugyancsak kulturálisan elsajátitott viselkedésről tesznek tanubizonyságot.
A várpalotai Zichy kastély jelenlegi állapotában sokkal inkább a mai magyar társadalom Trianonnal és a bécsi döntésekkel kapcsolatos zavarodottságának és tehetetlenségének, illetve a politikai elit adósságának a hű tükre, mintsem bármi másnak. Az a tény, hogy ezt a múzeumot gyakorlatilag avantgarde körülmények között, véletlenszerű feltételek között pár magánember hozta létre s tartja fenn, figyelemreméltó igyekezettel: s önmagában is tünet. Amit ott láthat a nem túl gyakori néző, az bizony szimptómaegyüttes: a nemzeti konszenzus hiányának a tünete az, ami ezt a reprezentációt eredményezi. Várpalotán azért nem tűnik fel a múzeumi narratíva hiánya, mert itt létrehozók és a nézők egyaránt mást akartak. A nemzeti konszenzus, az igazi múzeum hiányában egy, a sértettség közösségébe zárt zarándokok számára fontos helyet teremtettek. Aki ide jön, s megáll a Trianon ceruzák, poharak, tolltartók, plakátok a „nem nem soha” kultúrájának leverő tárgyi emlékei előtt, az a „Trianon kérdés” rendezetlenségével szembesül. Miért van mindez Várpalotán? Miért ilyen kínos és megalázó körülmények között? Ha mindaz, amit itt láthatnánk, így igaz, akkor miért nem állít s állított a mai magyar társadalom méltó emléket ennek a történetnek? S ez a kérdés valóban választ vár.
Persze ne felejtsük el: egy igazi Trianon múzeum akkor jöhet létre, ha a mai magyar politikai elit lezárja a tanult traumák átélésének politikai zsarolása elől az utat. Ha a Trianon kérdés történelmi reprezentáció kérdésévé válhat, akkor nem lesz a giccsművész Koltai Gábor, a morális szélhámos Bayer Zsolt és Patrubány Miklós foglya. Ehhez persze olyan politikai konszenzus kell, amelynek akár leírása, akár elemzése messze túlmutat ennek a szövegnek a keretein. Mindenesetre annyi belátható, hogy egy tényleges Trianon múzeum megteremtéséhez vezető út, az intellektuális előfeltételek megteremtése részben hasonló ahhoz, amit a mai német társadalom megtett s tesz annak érdekében, hogy a közeljövőben talán végre megnyílhasson az elűzött németek múzeuma Berlinben. Ennek a múzeumnak a tervét egyébként a magyar irodalom Németországban ismert jelesei: Kertész Imre, Konrád György is támogatják. Ha valaha Trianon múzeumot akarnánk tehát, amire valóban szükségünk lenne, akkor ahhoz az emlékezetpolitikai radikalizmusnak és társadalompolitikai konszenzusnak olyan tipusú lépéseire lenne szükségünk, mint amit a német megtettek. Ahhoz a múzeumhoz olyan szövegek vezetnek el, mint Nossack, Kluge, Sebald, illetve Grass naplói, tanulmányai, elemzései. A magyar sérelempolitikai megszállottak ugyanezekben az években kisérelték meg Wass Albert kanonizálását, ami a Trianon múzeum létrehozásához elengedhetetlen román részvétel esélyeit nyilván nem növeli meg. Mindaz, ami Várpalotán ma látható, arra mutat, hogy milyen fontos is lenne egy valódi múzeumot létrehozni, attól tartok máshol, s másokkal.
Odáig marad ez a lehetetlen és leverő állapot. Nagykanizsán 2OO1 augusztus 12-én ismét felállították a Nagy Magyarország emlékművet, ugyan eredeti helyén, de az eredeti eseményekre, a hajdani kontextusra való utalás nélkül. S miközben az eredeti emlékoszlop, ma már – a kontextusok változásának megfelelően – a hajdani revíziós akarat emlékműve és semmi más, az újrafelállítást követelők mégsem kivántak semmiféle múzeumi interpretációs keretet teremteni annak számára. S ez nagy baj. Sokkal fontosabb volt, hogy az, „úgy, amint volt”, ott legyen, azaz részesévé váljon egy aktuális politikai beszédmódnak. Ami persze arra vezetett, hogy az eredeti címereket mégsem tették vissza, másrészt a szobor azonnal marginalizálódott. Aki ma elmegy előtte, annak nem sokat mond. A szobor kiásása és visszaállítása ugyanis épp a konszenzus hiányában, jobboldali érzelempolitikai akció lett, s az is maradt.
Ha tehát egy kívülálló vagy épp naív néző végigsétál a várpalotai Trianon Múzeum termein, az egy dolgot bizonyosan nem érthet meg. Miért nincs mindez ott s úgy kiállítva, amint azt egy igazi múzeumtól elvárhatnánk. Többnyelvű feliratok a tárgyak alatt, katalógusok, értelmezői szövegek, az elemi tények kriitikai ismertetése, idegenvezetők, a múzeumpedagógia minimális jelei stb.. Ami itt s így látható, az azt feltételezi, hogy a néző épp úgy érti s akarja érteni a közös élményt, a szent történetet, mint a létrehozók. Azaz nem tanulniuk és gondolkozniuk kell, hanem elismételni egy kicsit felejtésbe merült, de evidensnek vélt leckét. Holott ebből a feltételezésből semmi sem áll meg. Attól, hogy valaki megszemléli az önmagában álló Trianon tolltartót, legfeljebb érzelmei alakulhatnak át, de értelme semmiképp. A Trianon múzeum, illetve kegyhely mögött semmiféle kritikai reflexió nincs, csak az élőnek tekintett fájdalom elbeszélésére irányuló naiv és jóindulatu szándék abszurd evidenciája. A várpalotai Trianon Múzeumnak helye lenne egy igazi Múzeumban: kiállitási tárgyként, Trianon utóéletének egyik sajátos tüneteként.
De nem az a célom, hogy bárkit, aki tett ezért a kegyhelyért, személyében megbántsak. A várpalotai Trianon Múzeum léte arra kényszerít, hogy talán végre létrehozzunk egy igazi múzeumot, amelynek gyűjteményében adandó alkalommal helyet kell kapjon az a sok jószándék és apró tárgy, amit itt ki-ki megtekinthet. Ennek a munkának a megkezdése önmagában véve is terápiát jelenthet, mert kit-kit arra kényszerít, hogy megértse: az emlékezés nem azonos a kritikamentes ismétléssel, s végképp nem a gondolkozás hiányával. Azt dúdolni, hogy „Legyen úgy, mint régen volt” érthető, de semmiképp sem lehet egy múzeumi gyakorlat alapja. A Trianon előtti Magyarország iránti reménytelen nosztalgia érzése nem más, mint a múzeum egyik tárgya, s nem lehet annak alapja. Amig ezt a distinkciót nem tekintjük evidensnek, addig ilyen múzeumot létrehoznunk lehetetlen, a kegyhely pedig ellene van a kritikai tudatnak. Egyik esetben történelemről, másik „örökségből” beszélünk, egyik esetben ismerni, és ismertetni akarunk, a másikban átélni és „érezni”, illetve felindultan közösségben lenni. Persze mindazok, akik komolyan tenni akarnának elődeik emlékezetéért, s nem a saját a saját vélt sérelmeikkel lennének elfoglalva, azoknak tudniuk kellene, hogy a múzeum: tudományos kérdés. A Szépművészeti Múzeum antik osztálya, amint a Nemzeti Múzeum lapidáriuma nem a személyes gyász, hanem a tanulás színtere.
Az emeleti termek egyikében egy Trianon CD szól egy kis lejátszóból. A későn jött tavaszi verőfényben a huszas-harmincas évek népszerű giccseinek hangjai fel-alá verődtek a termek során. Ahhoz nem volt elég hangos, hogy érthető legyen, de mégsem lehetett elfelejtkezni róluk. Hangok a múltból, képek és tárgyak egy jóvátehetetlenül elsüllyedt múltból. Hirtelen megértettem, hogy én is egyike vagyok a zarándokoknak, azoknak, akik tehetetlenül s bután állnak itt. A második bécsi döntés idején, 194O-ben nagyapám munkaszolgálatos volt, első világháborús kitüntetettként, keresztényként, fehér karszalaggal. Miskolcon „szolgált”, amikor a magyar katonák átlépték a trianoni határt. Azt írta nagyanyámnak, imádkoztunk a kormányzóért, megkönnyeztük ezt a percet, a nemzet nagy óráját, meghallgattuk a százados szép beszédét, majd koccintottunk.
De hát ennek a történetnek is a múzeumban a helye.
György Péter
![Felejtés helyett](javascript:%20enlarge("images/szoveggyujtemeny/71.jpg","450","301") "Felejtés helyett")
![Tisztelet a kormányzónak](javascript:%20enlarge("images/szoveggyujtemeny/91.jpg","640","459") "Tisztelet a kormányzónak")
![Brutális jelképgyalázás várpalotán](javascript:%20enlarge("images/szoveggyujtemeny/81.jpg","2592","1944") "Brutális jelképgyalázás várpalotán")
![Várkapitány, makovecz-tervekkel](javascript:%20enlarge("images/szoveggyujtemeny/61.jpg","450","322") "Várkapitány, makovecz-tervekkel")
![Hajfonat - szabó pál csaba a régi udvarházakról , a gyáván kezelt nemzeti tragédiákról és a szomszéd sorsáról](javascript:%20enlarge("images/szoveggyujtemeny/31.jpg","200","293") "Hajfonat - szabó pál csaba a régi udvarházakról , a gyáván kezelt nemzeti tragédiákról és a szomszéd sorsáról")
![Lord rothermere: igazságot magyarországnak!](javascript:%20enlarge("images/szoveggyujtemeny/11.jpg","159","250") "Lord rothermere: igazságot magyarországnak!")
![Raffay ernő: nem zárható ki trianon revíziójának elképzelése](javascript:%20enlarge("images/szoveggyujtemeny/21.jpg","159","250") "Raffay ernő: nem zárható ki trianon revíziójának elképzelése")
![Várpalotán áll a trianon múzeum](javascript:%20enlarge("images/szoveggyujtemeny/41.jpg","200","325") "Várpalotán áll a trianon múzeum")
![György péter: a kegyhely és a múzeum](javascript:%20enlarge("images/szoveggyujtemeny/51.jpg","170","250") "György péter: a kegyhely és a múzeum")