Szemléletváltásra van szükség Trianon megítélésében

Trianonnal szembenézni ma annyit jelent, hogy szembenézünk önmagunkkal. A Trianon-probléma ma Magyarország mentális visszafoglalásának a problémája. Belső egyéni és közösségi kihívásokra adandó válaszok kidolgozásának a problémája. A régi kihívások módosultak, de ma is léteznek. Magyarország ma sem értelmezhető és elgondolható Kolozsvár nélkül, a Rákóczi hamvait rejtő kassai dóm nélkül, a székelyek nélkül - mondta a Demokratának Szabó Pál Csaba történész, a Trianon Múzeum igazgatója.

- Miként él ma a köztudatban Trianon? Egyáltalán mit kell értenünk e földrajzi névvel összefoglalható történelmi kifejezésen?

- Úgy látom, világos határponthoz érkeztünk a Trianon-recepció történetében. Először is le kell szögeznünk, hogy a Magyarországot szétfeszítő változás- és összefüggésrendszer nem nyolcvanhat éves. Trianon nem egyszerűen ezerkilencszázhúsz június negyedikét, az országcsonkító békediktátum napját jelenti. Deák Ferenc már az 1840-es évek elején hátborzongató pontossággal és bátorsággal tudta leírni és elemezni egy trianoni méretű nemzeti katasztrófa feltételrendszerének kialakulását és nyomasztó lehetőségét, a közép-európai térség népesedési, katonai és gazdasági viszonyainak megváltozásában, az európai diplomácia információhiányban, közömbösségben és ellenérdekeltségben rejlő hatalmas veszélyeit. Ez a látlelet legfőbb megállapításaiban tulajdonképpen napjainkig érvényes. 1920 óta három nemzedék nőtt föl és tűnt el a magyar világból. Háromnemzedéknyi távolságra vagyunk Magyarország szétdarabolásától. A nemzeti közösség számára a felejtést valaha szinte lehetetlenné tevő közvetlen és borzalmas evidenciákat az idő és a kor - bármilyen nehéz ezt kimondani - visszavonhatatlanul szétszedte és relativizálta. De sajnos nem ez a fő baj. Azt gondolom, hogy az a nemzetpolitikai metodika, szemléletmód, eszközrendszer és céltételezés, amely körbefonja, értelmezi, konstituálja legnagyobb magyar nemzeti sorskérdésünket, mára szinte minden vonatkozásában elavult. Ha megfigyeli, napjainkban a Trianont közéleti inspirációval bemutató és elemző kulturális termékek és kezdeményezések többsége, a konvenciók és közhelyek, a jelszavak és képeslapok, a plakátok és a zene egy döntően háború előtti, másolati kultúra részét képezik.

- Fel lehet így dolgozni Trianont?

- Semmiképpen sem. Sőt biztosan állítható, hogy változás nélkül ez a merev, korszerűtlen trianoni reprint-kultúra, kódoltan, rövid távon és kikerülhetetlenül egy sajátos nemzeti rezervátum-létet fog létrehozni érdekes jelképekkel, szép, ismeretlen történetekkel, a hívők szektaszerűen működő kicsiny elkötelezett közösségével, egy közömbös, indolens, csodálkozó többséggel, valahol a képeslapgyűjtők és futballszurkolók között.

- Hogyan lehet ma őszintén és hitelesen, az említett reprint-kultúra nélkül szembenézni az országcsonkító békediktátummal?

- Trianonnal szembenézni ma annyit jelent, hogy szembenézünk önmagunkkal. A Trianon-kérdés nem egyéb, mint Magyarország-kérdés. A trianoni békediktátum nem kizárólag és főképpen külső tényezők, megtévesztések és a túlhatalom eredménye, hanem évszázados magyar mulasztások, felelőtlenségek és közösségi erőtlenedés tragikus végállapota. A diktátum aláírásával azonban a probléma nem szűnt meg, csak átalakult, szétterült, súlyosbodott. A Trianon-probléma ma Magyarország mentális visszafoglalásának a problémája. Belső egyéni és közösségi kihívásokra adandó válaszok kidolgozásának a problémája. A régi kihívások módosultak, de ma is léteznek. Magyarország ma sem értelmezhető és elgondolható Kolozsvár nélkül, a Rákóczi hamvait rejtő kassai dóm nélkül, a székelyek nélkül.

- Milyen választ adhatunk ma a Trianonnal jelölhető kérdéskörre?

- A mai, Trianont értelmező és a Kárpát-medencei magyar szerepvállalásra vonatkozó nemzetpolitikai modellt, amely jellemzően szimbólumokra, történelemre, történelmi analógiákra és alapvetően érzelmi megokolásokra hivatkozik, és amely rendkívül hatékony volt a két világháború közötti időszakban, egy új szemléletmódnak kell fölváltani. Ebben a felfogásban a magyar nemzetpolitikának új, az utóbbi évtizedek változásait figyelembe vevő, a hatékony közösségi építkezést lehetővé tevő teoretikus mértékegységet, hatókört, történelmi léptéket szükséges szabni. Az új nemzetpolitikai mérték kibővített felelősségi körében egy Mezőtúron, vagy Székelyudvarhelyen, a magyarságot érintő bármely kérdésben alanyi jogon, intézményesítetten minden budapesti, torontói vagy beregszászi magyarnak - ha úgy tetszik, a nagyapák szándéka, a szépapák vére, az apák adófizetése alapján - a magyar történelmi folytonosság bázisán elvitathatatlan, egyeztetett és széles körben elismertetett hozzászólási és részvételi joga kell hogy legyen. Ennek az elméleti premisszának az elfogadásával és fokozatos gyakorlati bevezetésével elkezdődhet egy új modell fölépítése. Ezt a horizontális változást egy mélységi tematikai koncepcióváltással is szükséges kiegészíteni. A szimbólumokat és a történelmi hivatkozásokat fel kell frissíteni korszerű, a ma embere számára megfogható, átélhető, praktikus megfontolásokkal. Kárpát-medencei műemlékvédelemről, oktatási koncepcióról, tanulmányi kirándulásokról, közösségi házakról, térségfejlesztésről, levéltári kutatásokról, koncertekről, gazdasági tervekről, európai pályázatokról, megújult kulturális attitűdről, kulturális és gazdasági bővülésről szólhat az új regionális magyar szerepvállalás.

- Egységes magyar politikai artikulációra van tehát szükség. Ám megkerülhetetlen tényező a mindenkori budapesti kormány, amelynek támogatása nélkül meglehetősen nehéz nemcsak a modellváltás, de egyáltalán bármilyen modell képviselete.

- A magyar politikában alapvető szemléletváltásra van szükség. A modern magyar politika és társadalom tulajdonképpen tartósan, minden fontos megnyilvánulásában egy jól felismerhető, jól leírható kétarcúságot mutat. Egyfelől a magyar társadalom politikai ösztönei - nyelvben, habitusban, képességben - eredendően szilárdak, erősek és realisták, másrészt - ezzel párhuzamosan - a saját érdekei felismerésében, azok közösségi egyeztetésében és érvényesítésében végletesen improduktív, valamint ezenkívül, ezt a valódi és botrányos közösségi térvesztést ellensúlyozandó, gyakran felelőtlenül, értelmetlenül és virtuálisan provokál. Ez a kettősség folyamatosan jellemzi az utóbbi kétszáz év magyar történelmét. A hatalmi jogosítványokkal való élni nem tudás, az érdekfelismerő szenzorok elsorvadása magyar politikai-történelmi evidencia. Ezzel az ellentétpárral mindenképp számolni kell. Ezért ma a szelíd, magyaros, de a határozott önfenntartás korszerű feltételeinek és motivációinak megteremtése az egyedüli kitörési pont. A magyar politika számára mindig is egy nagyon szűk ösvény kínálkozott. De mindig kínálkozott ösvény, amin járni lehetett, ha megvolt hozzá az akarat.

- Miként lehet ebből a helyzetből kilábalni?

- Arra a csatatérre kell átvinnünk az erőinket, ahol a legjobbak vagyunk. A magyarság, a magyar politikum a legnagyobb történelmi teljesítményét mindig a megszállások, elnyomatások alatti önfenntartásban és organizációban érte el. A passzív rezisztenciából kiinduló, a méltánytalanságok és igazságtalanságok ellen lázadó politikai-társadalmi konstitúció megteremtésében a magyarság a régióban szinte versenytárs nélküli. "A tűrés is tevés" elvének a magyar társadalom mélyrétegeiben gyökeredző évezredes tapasztalata és túlélési modellje viszonylag kedvező feltételeket nyújt a globalizmus közepette is megvalósítható értékmentésre. Persze a passzív rezisztencia azért hozhatta meg az eredményeket, mert Magyarországon eddig mindig volt elég vidéki kúria, ahová vissza lehetett húzódni, léteztek a hagyomány védelmében élő gazdag közösségi hálózatok, a föld, az anyagi erő, az elszántság, az öntudat, a magyar csizma, a magyar ruha és az együttműködési képesség. A nemzetpolitikai modellváltás éppen erre irányul. Ha megteremtjük annak a feltételét, hogy a Kárpát-medence szembenézhessen a saját valódi előtörténetével, megérezhesse saját erejét és egyediségét, akkor a megújulás végrehajtható. Ha megfelelő eszközökkel pénzt, intézményeket, erőt tudunk e kezdeményezések köré csoportosítani, ha meg tudjuk újítani a nemzetpolitikai nyelvezetet, eszközrendszert, akkor létrejön szimbolikusan és valóságosan is a magyar kúriák és öntudatok hálózata, amely megvéd és megőriz. Ha ezt megtaláljuk, akkor elkerüljük a rezervátum-logikát, a defenzív logika túlsúlyba kerülését, s így okosan meg tudjuk erősíteni azokat a nézőpontokat, amelyekből adott helyzetben nagyobb léptékű kooperáció is lehetővé válik. Ha ez megvan, azt mondhatjuk, mint Deák Ferencék, a legnehezebb időkben: "mi várhatunk", az idő ettől kezdve nekünk dolgozik.

- Ehhez azonban szükség van a kollektív emlékezet fölfrissítésére. Ennek egyik eszköze a várpalotai Trianon Múzeum. Milyen körülmények között működik az intézmény?

- A Trianon Múzeum több szempontból is egyedülálló. Egyrészt példa nélküli - és egyébként kiválóan jelzi az előzőekben felvázolt modellváltás rettentő nehézségeit -, hogy a múzeum számára a jelenlegi kormányzat még egy forint támogatást sem tud biztosítani, a gyűjtemény kizárólag magánszemélyek segítségével létezik. Másfelől a múzeum létezésének legfőbb értelme és üzenete tulajdonképpen egy nemzetpolitikai modellváltás segítése. Egészlegesség, öntudat és kooperáció - ezt üzeni a Trianon Múzeum. Azt hiszem, egyértelműen kijelenthető, hogy jelenleg nemzeti kulturális szempontból két olyan fontos múzeuma van az országnak, amely nélkül a magyar politikai szocializáció kiegyensúlyozatlan marad: a Terror Háza és a Trianon Múzeum.

- Hivatalos állami emléknapja van a zsidóüldözésnek, valamint a kommunizmus áldozatainak, ám június negyedike még ma sem került be e napok sorába. Ön szerint hogyan lehet ezen változtatni?

- A magyar végérvényesen és csodálatosan tragikus közösség, ezzel végre meg kell barátkoznunk. Ez ellen nem küzdeni kell, bele kell bújni, bele kell nőni ebbe a fantasztikus, színes történelmi szerepbe, amely rendeltetett számunkra. A magyar a könnyein keresztül tud megújulni és felemelkedni. Legszebb, legsajátosabb ünnepeink tulajdonképpen gyásznapok. Június negyedikét a társadalomnak kell elfogadnia és használnia. Június negyedikén és október hatodikán megrendítően és elronthatatlanul magyarok vagyunk. Június negyedikének emléknappá tétele hivatalosan akkor következhet be, ha a nemzet fölismeri és meglátja ezeket a csak neki rendelt páratlan jelentéstartalmakat.

Ágoston Balázs

forrás: http://www.demokrata.hu/cikk/felejtes-helyett