Az első világháborút a magyar nemzet számára oly keserűen lezáró trianoni békediktátum a Felvidék tekintetében Magyarország területéből 63 ezer négyzetkilométernyi területet csatolt az új államalakulat – a Csehszlovák Köztársaság terültéhez, a homogén tömbben élő egymillió-hetvenkétezer magyarral egyetemben.

A felvidéki magyarság felszámolását az 1945. április 5-én kihirdetett csehszlovák kormányprogram (Kassai Kormányprogram) öntötte hivatalos formába. A kormányprogram a németeket és a magyarokat a kollektíve háborús bűnösökké nyilvánította.
V. fejezete kimondta, hogy azokba a járásokba, községekbe, ahol a lakosság megbízhatatlan, vagyis nem szláv, a választott vezetők helyett államhű biztosokat neveznek ki. A Kassai Kormányprogram VII. fejezete kimondta, hogy csak azok a német és magyar személyek kaphatnak állampolgárságot, akik aktív antifasiszta múltat tudnak igazolni. A többi német és magyar személytől megvonják az állampolgárságot és az abból származó jogokat. A IX. fejezet értelmében a magyar és német tulajdonban lévő földek az állam tulajdonába mennek át, a XV. fejezet pedig a köztársaság területén található összes német és magyar iskola azonnali bezárását rendelte el. A magyar iskolák bezárása következtében közel 100 ezer magyar gyermeket fosztottak meg attól, hogy anyanyelvén tanulhasson.

Megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek (Beneš-dekrétumok) és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények és rendeletek biztosították. Beneš elnök 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A rendeletek szinte az élet valamennyi területén hátrányosan érintették a magyarokat. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit stb.
1945. május 5-én pozsonyi magyarok lakásaiba szlovák katonák törtek be, és 50-100 fős csoportokban Ligetfalura internálták őket. Hasonló internáló táborok voltak Dunaszerdahelyen, Szereden, Komáromban, Ipolyságon, Eperjesen, és még több településen, ahol több ezer magyart tartottak fogva embertelen körülmények közt.

Közben megindult a magyarok kényszerközmunkára való elhurcolása is. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. A mai adatok szerint összesen 220 faluból vittek el magyarokat, akik 6602 házat és majdnem 4 ezer hektár termőföldet hagytak maguk mögött.
A Szovjetunió beható támogatásával sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja a lakosságcsere egyezményt. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis cseh-szlovák külügyi államtitkár által szignált egyezmény értelmében, a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre.
A magyar felet elsősorban a kitelepítendők közé kvótán felül besoroltak száma riasztotta. A magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét.
A végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben, 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a szlovák-magyar határt.

A deportálások és az áttelepítések következtében védtelen és megrémült magyarságot a reszlovakizációs akcióval próbálták végérvényesen megtörni. A reszlovakizáció „visszaszlovákosítást” jelent, vagyis a szlovák értelmezés szerint az előző századokban elmagyarosodott szlovákoknak adtak lehetőséget visszatérésükhöz az anyanemzethez. A reszlovakizáltaknak lehetővé tették, hogy visszakapják állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról, visszaadták elkobzott tulajdonukat. Végül 719 településről összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak, noha a papíron egyik pillanatról a másikra szlovákká váló tömegek érzéseikben továbbra is magyarok maradtak.

A szlovákiai magyarság 20. századi tragikus története voltaképpen a mai napig nem ért véget, és a trianoni döntést követő vérzivataros évtizedek eseményeivel kapcsolatban a mai napig nem indult meg az igazi társadalmi párbeszéd.

A Trianon Múzeum kiállításán korabeli felvételek és tárgyak, szívszorító visszaemlékezések segítségével szerezhetünk a deportálások, kitelepítések, a Beneš-dekrétumok történetéről hiteles képet.