1944-45 telén Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok válogatott kegyetlenségű „etnikai tisztogatást” hajtottak végre a „nem délszláv népek” körében.
A brutális kegyetlenséggel elkövetett népirtás első célpontjai a nép ellenségeként kikiáltott magyarok voltak. A tömeggyilkosság német és horvát áldozatai mellett a vérengzés során a magyarokat gyilkolták a legnagyobb számban. Egyes becslések szerint negyvenezer ártatlan magyart hurcoltak el, mészároltak le. Településeiket kifosztották, a kivégzéseket kínzás, nemi erőszak, a nők és gyermekek bántalmazása kísérte.

„Amikor bejöttek értünk a szobába, azonnal lövöldözni kezdtek. Anyámat elvitték, engem pedig hidegvízbe állítottak. Sokáig álltam a jeges vízben. Később bekísértek a kisbíró szobájába, és mindjárt puskacsövet dugtak a számba. Akkor voltam 16 éves, és soha senkit nem bántottam. A szobában, ahova bekísértek körülbelül 300 ember lehetett. Egyeseknek leszaggatták a körműket, másoknak a lábát verték össze puskatussal, volt akinek a nemi szervét vágták le, – ezeket mind kivégezték. A kivégzéseket a félkezű Pajo Rajkov irányította, aki ötven éves lehetett. Engem átkísértek a másik terembe, ahová a nőket zárták. Itt láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyvelő szét volt loccsanva. Nagyon sok volt a halott nő. A kínzásokba haltak bele, és ott vértócsában feküdtek.” (Madarász Pál visszaemlékezése, Teleki Júlia: Hol vannak a sírok, 2007.)

Az áldozatoknak még holtukban sem adták meg a végtisztességet. A holttesteket tömegsírokba dobálták. Nem egy esetben el sem temették a halottakat: csak csatornákba, dögkútba dobálták, sintértelepen gyűjtötték őket. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták. A megmaradt sírokat - kevés kivételtől eltekintve - nyomtalanul beépítették: tetejükre épületeket, sportpályákat emeltek.
A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, a kivégzés körülményeit, nyughelyüket sohasem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiáltották ki valamennyiüket, a csecsemőtől az aggastyánig, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog, Zsablya és Mozsor teljes magyar lakosságát - akik túlélték a vérengzést - mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről.
A kollektív bűnösség jegyében, etnikai elven, embertelen kegyetlenséggel lemészárolt ártatlan magyarok csontjai ma is dögtemetők és szeméttelepek alatt hevernek, a koponyáik fölött állított kereszteket sorra leverik.

Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat nem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, sőt, a kérdésről egészen 2011-ig a magyar állam sem nyilatkozott hivatalosan, és a nemzetközi nyilvánosság előtt sem tette szóvá.

2011-ben többek között a Trianon Múzeum közreműködésével végre komolyabb politikai és a tudományos diskurzus indult meg, új erőt nyertek az áldozatok hozzátartozóinak rehabilitálására irányuló törekvések, valamint elkezdődött a délvidéki magyar közösséget érintő, évtizedes mulasztásokat pótoló társadalmi párbeszéd.

A Trianon Múzeum 2012-ben létrehozott vándorkiállítása 18 darab nagy méretű tablón mutatja be az 1944-45-ben lezajlott véres események előzményeit, történetét, és utóéletét. A tablósorozat számba veszi a szerb-magyar viszony történelmi mérföldköveit, azaz az I. világháború előtti helyzetet, a Délvidék szerb megszállásának, a jugoszláv állam kialakulásának történetét éppúgy, mint a Délvidék 1941-es visszacsatolását, majd az újbóli szerb hatalomátvételt követő vérengzéseket. Az etnikai tisztogatások általános jellemzői mellett egy-egy tablót szenteltünk a Délvidék egyes településein (Újvidék, Csurog, Óbecse, Zombor, Bajmok, Szabadka, Magyarkanizsa, Martonos, Adorján) lezajlott kegyetlenkedéseknek, valamint a tisztogatások német nemzetiségű és papi hivatást viselő áldozatainak. A záró tablón a meggyilkoltak további sorsáról olvashatunk.