Csak egy apró tárgy: néhány oldal papír, zsinór és selyembojt, elfér egy tenyérben. Látszólag ennyi a Délvidéki Bál táncrendje, amelyet az 1929. február 3-i eseményre készítettek a gondos szervezők. Mégis, mennyi történelem, mennyi gondolat van mögötte.

A Délvidéki Bált 1921 óta minden évben a Délvidéki Otthon nevű szervezet rendezte, amely az elszakított délmagyarországi területekről Magyarországra menekült, főként egyetemi diákoknak nyújtott segítséget. Saját intézménnyel rendelkeztek Budapesten, Szegeden és Pécsett. A szervezet elnöke – és a báli esemény fővédnöke – nem más volt, mint Herczeg Ferenc, akinek kezdeményezésére 1920-ban megalakult a Délvidéki Liga (a Délvidéki Otthon „anyaszervezete”), majd 1927-ben a Revíziós Liga. Herczeg neve, kapcsolatai biztosították, hogy a Délvidéki Bál minden évben a báli szezon egyik legrangosabb eseménye volt. Nem volt ez másként 1929-ben sem: amint a korabeli sajtóból megtudhatjuk, a bált a Gellért Szálló „összes helyiségeiben” rendezték és részt vett rajta a korabeli arisztokrácia és közélet színe java, amelynek teljes – és feltehetően nem csekély – bevételét a Délvidéki Otthon fenntartására fordították.

Maga a táncrend igazán kecses tárgy: fehér zsinóron függő, elefántcsont színű papírra aranyszínnel nyomtatott pár oldalas kis füzetke, amelyet a hölgyek kis kapoccsal a legyezőjükhöz vagy a ruhájukhoz tudtak erősíteni. Az első oldal felvázolta a táncrendet. A programot csárdással kezdték és azzal is zárták, mintegy jelezve, hogy a hagyományok foglalják keretbe gyorsan változó világunkat. A két csárdás között az akkor modernnek számító boston, tangó, blues-fox, charleston és fox-trott ütemeire táncoltak. A táncrend következő oldalára a bálozó hölgyek előre beírták azok nevét, akiknek táncot ígértek – ugyanazt a személyt rendszerint szigorúan legfeljebb kétszer! –, mert az előre kialakított táncrend kiküszöbölte a felesleges félreértéseket és konfliktusokat. Idegennel sohasem táncoltak és „lekérésről” természetesen szó sem lehetett.

A Délvidéki Bál táncrendje igazán kecses és becses tárgy. Története egy korszakról mesél, amelyben erkölcs és szenvedély még békés harmóniában fértek meg egymás mellett.