Hamarosan százöt éve lesz, hogy a magyar „békeküldöttség” kénytelen volt aláírni a ránk erőszakolt – és vérlázítóan igazságtalan – diktátumot. A június 4-hez vezető út talán kellőképpen ismert már, a közvetlen előzményekről azonban kevés szó szokott esni.

A magyar békeküldöttség – melyet Apponyi Albert gróf vezetett – azzal a feladattal utazott ki 1920. január 5-én Párizsba, hogy igyekezni fog a magyar szempontokat képviselni, de gyorsan kiderült, hogy a győzteseket csak a maguk „igazsága” érdekli, a vesztes magyaroké nem.

Miután a küldöttség átvette a békediktátum-tervezetet, többségük visszautazott Budapestre, hogy tájékoztassák a politikai vezetést a kialakult helyzetről, emellett pedig, hogy elkészítsék a konkrét békefeltételekre adandó magyar válaszokat. Az elkövetkező hetek a magyar válaszjegyzékek összeállításával teltek, melyeket február folyamán folyamatosan küldtek ki Párizsba. A Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa március 8-i ülésén élénk vita bontakozott ki a határkérdésről – ám a merev francia ellenállásnak köszönhetően érdemi változást nem sikerült elérni.

Miután a békediktátum végleges szövege elkészült, május 5-én Henrys ezredes, a magyar békeküldöttséghez beosztott katonai misszió vezetője átnyújtotta azt Praznovszky Ivánnak, a magyar delegáció titkárának. A minisztertanács május 7-én tárgyalta először a békediktátum lényegesebb szöveg-részleteit. Már ekkor felmerült az a kérdés, hogy Magyarország fogadja-e el az elfogadhatatlant, írjuk-e alá a ránk erőszakolt diktátumot?

A Budapestre visszaérkezett delegáció – átérezve a helyzet súlyosságát, de nem menekülve a felelősség elől – május 19-én bejelentette, hogy „elvégezte a feladatát. Az eredmények nem olyanok, amelyeket sokan talán elvártak. Még sem lehet azt mondani, hogy a delegáció munkája teljesen sikertelen lett volna. (…) Jóllehet, Magyarországgal nem durva ultimátum formájában közölték, a kísérőlevél mégis azt jelzi, hogy ultimátumról van szó, ha formailag nem is, a lényegét tekintve igen.”

Az elkövetkező napokban ismét arról folyt a vita, hogy aláírjuk-e a „formális ultimátumot” – és kik legyenek azok, akik ezt megteszik. A széles közvélemény pár napon belül értesült arról, hogy kikre hárul ennek a gyászos aktusnak az elvégzése.