1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere kastélyban aláírták azt a döntőbírósági határozatot, amelynek köszönhetően visszatért az anyaországhoz Kelet-Magyarország (a Máramaros és a Partium) és a történeti Erdély északi része, valamint a Székelyföld. Ezt a területet nevezték összefoglalóan Észak-Erdélynek. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy 1940. június 26-án a Moszkva – ultimátum-szerűen – felszólította Bukarestet Besszarábia és Észak-Bukovina átadására. A román kormányzat – tekintettel a kommunista birodalom katonai erejére – fogcsikorgatva ugyan, de teljesítette a követelést. Erre hivatkozva azonban a Teleki-kormány is bejelentette a határmódosítással kapcsolatos igényét.

A két ország közötti területi vitát katonai, vagy békés, tárgyalásos úton lehetett rendezni. A honvédség vezetése természetesen az előbbit támogatta, míg a kormány a békés megegyezés híve volt (ezt támogatta Berlin is.) A Turnu Severinben augusztus 16. és 24. között lefolytatott tárgyalások azonban a süketek párbeszédének bizonyultak, ezért ismét a katonai megoldás került előtérbe – amit Hitler határozottan ellenzett.

Végül a vitát döntőbíráskodás zárta le. Hivatalosan ezt Bukarest kérte, mert arra számított, hogy Hitler őket támogatja. Annál nagyobb volt a megdöbbenésük augusztus 30-án, ugyanis a bécsi Belvedere palotában délután kihirdetett határozat inkább a magyar követeléseket tükrözte. Az új, magyar–román határt ábrázoló térképet meglátva magyar részről óriási volt az öröm, míg a román delegáció vezetője, M. Manoilescu külügyminiszter elájult…

Amint a budapesti rádióban beolvasták, hogy hol fog húzódni az új határ, óriási volt a boldogság, az öröm az érintett városokban, falvakban. Azoknak a településeknek (pl. Arad, Torda, Nagyenyed stb.) a magyarjai, akik abban reménykedtek, hogy ők is visszakerülnek az anyaországhoz, óriási volt a csalódás, a kétségbeesés…

A honvédség első csapatai Halminál szeptember 5-én lépték át a határt. A román féllel egyeztetve, végül 1940. szeptember 12-én masíroztak be a legkeletibb városba, Kézdivásárhelyre, másnap pedig elérték Sósmezőt, Erdély régi határát. Az elkövetkező hónapok, évek a fejlődésről, gyarapodásról, és az építő munkáról szóltak (a világháború árnyékában).

A „kis magyar világ” csak négy esztendeig tartott. Ezalatt azonban az erdélyi magyarság lélekben, öntudatban, annyira megerősödött, hogy könnyebben elviselte a román uralom visszatérése okozta tragédiákat, az újabb elnyomást, mint dél-erdélyi nemzet-testvérei.