December 1-én nemzeti ünnep van Romániában, emlékeztetve mindenkit arra, hogy 1918-ban ezen a napon Gyulafehérváron mondták ki azt, hogy az erdélyi és kelet-magyarországi románok (akik nem alkottak többséget a maguknak követelt területen!) egyesülni akarnak a Román Királysággal („ókirálysággal”.)

Romániában évtizedek óta azt hangoztatják, hogy a „nagy nemzetgyűlés” döntötte el az erdélyi és kelet-magyarországi románok jövőjét. Ez az egyik hamis mítosz, ugyanis a „békecsináló” győztes hatalmak már jóval korábban megegyeztek a terület és a rajta élő románok sorsát illetően.

Van azonban egy másik – ugyancsak hamis – mítosz is: a „gyulafehérvári határozatokban” „autonómiát” ígértek a román uralom alá kerülő magyarságnak. Ez sem igaz – de jól hangzik a romániai magyar és a magyarországi politikusok fülének. Miről is van szó?

Dr. Nicolae Bălan nagyszebeni görög keleti teológiai tanár – a Központi Román Nemzeti Tanács megbízásából – 1918. november közepén fölkereste a iaşi-i ideiglenes kormányt, és Coandă tábornok, miniszterelnökön kívül még néhány román politikust, valamint ott tartózkodó antant-diplomatát. Mindnyájuknak átadta az erdélyi románság nevében összeállított nyilatkozatot, amelyben az „regáttal” való egyesülésüket kérték. A tárgyalások után Bălan – az ideiglenes kormányra hivatkozva – megüzente a román nemzeti tanács vezetőinek, hogy a magyar kormánnyal minden összeköttetést szakítsanak meg, ezen kívül pedig hívjanak össze egy nagygyűlést Gyulafehérvárra, ahol ki kell mondani Erdély feltétel nélküli egyesülését az „ókirálysággal”. Az egyesülési nyilatkozathoz minél több hozzájárulást kell szerezni az elcsatolandó terület minden részéről, mert ez majd feleslegessé teszi a népszavazást. Még azt is üzenték, hogy kívánatos volna az összeköttetést felvenni a szászokkal, és ha lehetséges a székelyekkel is, és meg kell nekik ígérni a „legszélesebb szabadságjogokat”. Tehát a határozatok sokat emlegetett, amúgy igen homályos megfogalmazású pontja („Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással…”) valójában az ideiglenes román kormány utasítása folytán, merőben taktikai okokból született, és már a kezdetek kezdetén sem gondolta egy román politikus sem, hogy ezt majd a gyakorlatba át is fogják ültetni!

Mint közismert tehát, december 1-én Gyulafehérváron határozatban mondták ki Magyarország „románlakta” területeinek feltétel nélküli egyesülését az „ókirálysággal”. Ennek hallatán Márki Sándor kolozsvári professzor naplójában megjegyezte: „A reggeli lapok szerint, amint különben előre látható volt, a Gyulafehérvárra nemzetgyűlés címén becsődített oláhság kimondta 26 erdélyi és magyar vármegyének Magyarországtól való elszakadását és Romániához való csatlakozását. […] A hazugság azonban akkor sem, ma sem lehet tartós életű, s végre sem Gyulafehérvárott, hanem valahol Párisban dől el a mi sorsunk; ámbár Erdély Magyarországra nézve mindenképpen elveszett.” Látnoki szavak!

Végül még egy hamis mítoszt érdemes megemlíteni – amely az előbb említetthez kötődik. A magyar politikusok úgy hivatkoznak a december 1-i dokumentumra, hogy nem tudták/tudják – vagy nem akarnak tudomást venni – arról a tényről, miszerint A Gyulafehérvári Határozatoknak, az egyesülésre vonatkozó pont kivételével nem volt alkotmányjogi forrás értéke, a mindenkori kormányzat sohasem kísérelte meg a belső törvényhozás útján a határozatok hatályosságát biztosítan!

Hagyjuk a hamis mítoszok „ápolását” a román népre – elvégre a nemzettudatuk is egy hamis mítoszon nyugszik…