A Székelyföld 1918-as megszállása békésen történt. A Nagy Háborút megjárt székely férfiak egy kisebb része 1919 tavaszán a Székely Hadosztályban harcolt, többségük azonban családjához hazatérve, apatikusan figyelte az eseményeket. Csak egy régióban fogtak fegyvert a betolakodó románokkal szemben: a Sóvidéken.

A sóvidéki fegyveres felkelés kitörésének volt egy előzménye. Az 1916-os román betörés idején a környékbeli falvakban nagyon súlyos atrocitásokat követtek el a megszállók. Parajdon, valamint Felső- és Alsó-Sófalván október 1-én összesen 18 székelyt végeztek ki, ezen kívül a falvakból elhurcoltak 235 személyt (köztük egy 2 és fél éves és egy 3 éves kislányt!). Az elhurcoltak csak hosszú hónapokkal később térhettek haza, de nem mindannyian: egy részük a fogságban elhunyt. Ezek a szenvedések nem merültek feledésbe.

A felkelés egy félreértésen alapulva tört ki. 1919. március 29-én a deményházi vasútállomásra távirat érkezett, mely szerint „a magyar állami vasút alkalmazottjainak a román hatóságok az eskü letételét elengedték.” Ezt a vasutasok – tévesen – úgy értelmezték, hogy megszűnt a román megszállás. A hír felbolydította a Felső-Nyárád menti falvakat. Nyárádremetén megtámadták a csendőrőrsöt, az ott lévő románokat lefegyverezték. Ennek az akciónak azonban nem lett folytatása, mert kiderült, hogy a Székely Hadosztály várva-várt ellentámadása csak alaptalan híresztelés.

A remeteiek, látva a Nyárád-mente passzivitását, a Sóvidékre vonultak. Március 31-én Szovátán rövid tűzharc után elfoglalták a csendőrlaktanyát (egy csendőr meghalt). Ezt a sikert meghallva, a szomszédos Parajdon a frontot megjárt férfiak megszerveztek egy „felkelő századot” és lovas küldöncöket küldtek szét a környező falvakba, de csak Korondon sikerült felkelő csapatot (melyben nők is voltak!) szervezni. A falvak nagy része fegyverhiányra hivatkozva nem csatlakozott a felkeléshez – éppen ez lett a felkelés sikertelenségének egyik oka.

Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az elhamarkodott akció miatt „büntető expedíciót” küldenek a régióba. Erre hamarosan sor került: több román csendőri és katonai alakulat indult a helyszínre. A román bosszú kegyetlen volt. Mivel a felkelők közül sokan a környező hegyekbe menekültek, a románok az otthon maradt lakosokon töltötték ki a bosszújukat. Parajdon az összeterelt lakosság szeme láttára végezték ki Farkas Dénest.

A lázadás eseményeiben összesen mintegy ezer székely vehetett részt, ebből kétszázra tehető a felfegyverzett székelyek száma. Az összetűzésekben 3 román csendőr és 3 székely felkelő halt meg. A kínzásoknak, vallatásoknak 12 civil áldozata volt. Az őrizetbe vett, mintegy 60 férfit Dévára hurcolták, de az ottani hadbíróság hosszú hónapokig még csak nem is foglalkozott az ügyükkel, végül a „baksis” segített, és szabadlábra kerülhettek. 1927-ben azonban román liberális politikusok „fölmelegítették” a felkelés ügyét. Végül a vádlottakat felmentették (mivel a lázadás idején még nem voltak román állampolgárok), azonban akik Magyarországra szöktek, azokat életfogytiglani börtönbüntetésre, vagy 15 év kényszermunkára ítélték.

Az elszigetelt felkelés elkapkodott volt, értelmetlennek is mondhatná az utókor, de a székely hősiességnek mégis egy – bár hosszú évtizedekig agyonhallgatott – fontos emléke.