A Trianon Múzeum szervezésében 2025. november 28-án és 29-én kétnapos rendezvényre került sor Szegeden a Délvidék Házban, Ürögön, valamint Maradékon a régi magyar szőlőfajták újraélesztésének jegyében.

Az esemény ünnepélyes megnyitóján köszöntőt mondott Haág Zalán, a Csongrád-Csanád Vármegyei Közgyűlés alelnöke.

Az első előadást Andrási László borász, a Somló Kincse pincészet alapítója tartotta, aki maga is számos, szinte elfeledett magyar szőlőfajtából készít bort, például Gohérból, Királyszőlőből, Piros Bakatorból, Budaiból vagy Öreg Sárfehérből. Az előadó rávilágított arra az abszurd helyzetre, hogy bár az idelátogató turisták értelemszerűen a mi saját értékeinkre, a mi különleges, nagymúltú szőlőfajtáinkra kíváncsiak, egyrészről az éttermekben többnyire ugyanazon két borkereskedő cég által forgalmazott borokkal találkoznak, melyek között kisebbségben vannak a magyar fajtákból készült nedűk, másrészről teljesen fonák a jogi szabályozás, mely e fajták jelentős részének a telepítését több borvidéken egyszerűen nem engedélyezi. Rámutatott arra is, hogy Európa meghatározó bornemzetei, a franciák, a spanyolok, az olaszok és a görögök többszáz saját, autochton fajtát őriznek, kultiválnak, világhírű boraikat pedig saját szőlőfajtáikból készítik. Ehhez képest nálunk az ültetvények több, mint negyven százalékán világfajták díszlenek.

Maurer Oszkár, a Szerémség magyar borászatának egyik újjáélesztője az előtte felszólaló szellemi nyomvonalán elindulva kifejtette, hogy a probléma rendszereken átívelő. Az origót a kommunista rezsimben jelölte meg, mely mesterségesen kiskorúsította a magyarságot. Ezidőtájt még a nemzeti kamaszkort éljük szerinte. A felnőtté válás időszakát pedig elhozza számunkra a megmaradni-akarás. Ami nemcsak biológiai, hanem kulturális is, hiszen a generációs folytonosság lényege éppen ez a dimenzió. Amikor azt mondjuk, hogy a nemzet az elődök, a ma élők, és az eljövendő nemzedékek szövetsége, elsősorban a szellemi értékek átadására gondolunk. Borvidékeink mit sem érnek a régi magyar szőlőfajták nélkül. Ha nem azokra alapozunk, akár fel is számolhatjuk őket, a magyar borvidékek és az ott honos fajták szervesen összetartoznak. Azt kell elérni, hogy az összes magyar borvidéken, minden helyinek számító szőlőfajta engedélyezett és minden más fajtánál támogatottabb legyen.

Ambrus Lajos, József Attila-díjas író a Nagy almáskönyv és a Tündérkerti pomológia című, gazdagon illusztrált köteteit mutatta be, s jelezte, hogy hasonló munkán dolgozik a régi magyar szőlőfajták vonatkozásában, mely már szinte készen áll, jó esély van rá, hogy jövő karácsonyra a polcokon legyen. Mint elmondotta, ő maga is termeszt szőlőt egy kis somlói birtokon, régi magyar fajtákkal foglalkozik. Már a középkorban is legalább háromszáz szőlőfajtát tartottak számon Magyarországon. A forrásmunkák feldolgozása megtörtént, ezekre lehet alapozni annak, aki összegző munkát akar letenni az asztalra.

Az előadásokat követően Domonkos László író, újságíró érzelmekben gazdag köszöntőjével nyílt meg Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták Közösségének alapítója és elnöke fotóiból A kincses Szerémség fotókiállítás. 

Délután a szépszámú érdeklődő közönség egy Andrási László, valamint Borbély Zsolt Attila, a Kárpátia Borház borszakértője vezetésével Taktikai feladatok és stratégiai alkotás címmel kezdődött kerekasztal-beszélgetés. Utóbbi felvezetésében elmondta, hogy a régi magyar szőlőfajták problematikáját célszerű az identitáson keresztül megközelíteni. A magyar boridentitásnak ugyanis, a bornak a kulturális lenyomata (bordalok, borversek, borról szóló próza), a sajátos magyar borászati technológiák (aszú-, szamorodni-, fordítás- és máslás-készítés), illetve jellegzetes magyar házasítások (bikavér, plébános), a Kárpát-medence földrajzi egysége mellett szerves részét képezik e szőlőfajták. Az sem mellékes, hogy e fajták között a kékszőlők sok esetben könnyed, elegáns, tanninszegény borokat adnak, melyek jobban simulnak a magyar ételekhez, mint a Bordeaux-ban honos francia slágerfajták. A teendőket illetően a hozzászólók között konszenzus alakult ki abban, hogy a három fő feladat a régi magyar szőlőfajták engedélyeztetése, telepítésüknek támogatása, valamint népszerűsítésük, ami csakis kormányzati támogatással valósítható meg.

A sétáló borkóstolón a nadapi Szentesi, a somlói Andrási, a szerémségi és délcsongrádi Mauer, a keceli Benyák, a badacsonyi Málik, s a villányi Hetényi pince régi magyar szőlőfajtákból készült borait kóstolhatta az érdeklődő közönség a Kárpátia Borház válogatása mellett.

A kóstoló ideje alatt a Kárpátia Filmszínházban levetítették Erdélyi János és Ambrus Lajos Jó boroknak szép hazája – Szerémség című kisfilmjét és Huszárik Zoltán Szindbád című legendás alkotását.

A tartalmas programot a film-ihlette vacsora követte, melynek keretében Borbély Zsolt Attila a fogásokhoz illő borokat töltött, a Kárpátia Borház legjobb tételeiből válogatva.

A második napon Sagmeister Ernő várta a busszal érkező vendégeket a szerémségi Ürögön, és kalauzolta el őket birtokának talán legjobb dűlőjébe, a Kányásba, s ott mesélt a szőlőtermesztés és borkészítés rejtelmeiről, a birtokalapításról, 2021-es évjáratú Kew Furmintját töltögetve a poharakba.

A dűlőben tett kirándulást követően Maradékon, a szerémségi magyar közösségekről Sándor Botond Endre, a Maradéki Református Egyházközség lelkipásztora beszélt. A közös ebédre – szerémségi ízekkel – a maradéki református óvoda étkezdéjébenkerült sor, ahol Sagmesiter Ernő további négy borát kóstolhatták a boros zarándoklat részvevői.

A program, Csepregi Pál kalauzolásával, a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület közösségi házának megtekintésével zárult, végül második világháborús nóták éneklésével vettünk búcsút a Duna és a Száva közötti magyarok kitartó településétől, Maradéktól.